Nem fogunk már együtt sírni

Nem fogunk már együtt sírni

Amikor két éve kiderült, hogy rákos vagy, sejtettem, hogy szinte reménytelen a küzdelem. Neked mégis elhittem, hogy sikerülni fog.  Mert ki másnak, ha neked nem. Olyan bátor voltál, és elszánt. Még azt is kezdtem elhinni, hogy az én életem is jóra fordulhat. Mert ha csak fele annyit teszek érte, mint te, már az is elég  kell hogy legyen. És ha csak fele annyira vagyok elszánt, mint te, már az is jó. Most aztán mi lesz velem? Mi lesz velünk? Nem fogunk már együtt röhögni. Nem fogunk már együtt sírni. Nem fogunk már együtt inni. Nem fogunk már együtt enni. Nem fogunk már együtt lenni.
És nem fogunk már együtt bízni...

Ha hinnék Istenben, azt kérném tőle, hogy vigyázzon rád, és hogy vigyázzon ránk, mert olyan sérülékenyek vagyunk nélküled.

Csendterápia

Minden terapeutának vannak kedvenc páciensei. Az egyik kedvencem akkoriban Niki volt. Niki állami gondozott volt. A nevelője kérésére vettük fel a pszichoterápiás osztályra. Ragasztózott, kezelhetetlen volt, és rettenetesen levert. Már az első pillanatban megkedveltem, pedig a terápiás üléseken általában vért izzadtam vele. Hogy hogyan zajlottak ezek az ülések? Hát nagyjából így:

Niki bejön a szobába, leül, kinéz az ablakon. „Hogy van?” „Köszönöm megvagyok” – válaszolja. „Bővebben?” Semmi válasz. Ülünk. A csend keltette feszültség fokozódik. Amikor már nem bírja tovább, megkérdezi: „Meddig kell még itt ülni?” „Még fél órát, de ha akar, elmehet” – mondom. Mire ő: „Nem, nem, megvárom”. Majd csend. Negyedóra múlva: „Meddig kell még itt ülni?” „Még negyed órát, de ha akar, elmehet.” „Nem, nem, megvárom.”

Így ment ez ülésről ülésre. Csak ültünk csendben óráról órára, hétről hétre. Kostólgattuk egymást: ki meddig bírja, ki meddig megy el, ki az erősebb és ki a gyengébb. Körülbelül egy hónap múlva szólalt meg. A következő hónapokban sokat beszéltünk az életéről, a problémáiról, de azt hiszem, hogy az első hónap volt a munkánk legfontosabb szakasza. A csend.

Osztálytalálkozó

Hogy ezek mind milyen unalmasak, gondolta Ági az étterem előtt cigarettázva, mert naná, hogy az osztálytalálkozót olyan helyre szervezték, ahol még egy cigit sem lehet elszívni. Már órák óta nézte a családi fényképeket, és hallgatta, hogy kinek hány szobás lakása van és milyen autója, és mostanra megfájdult a feje. Majdnem mindenki eljött, csak egy páran maradtak távol. Zoltán néhány évvel korábban lett öngyilkos, Nóri pedig már több, mint tíz éve meghalt egy akut lefolyású szklerózis multiplexben. Kriszti, aki már a gimnáziumban is élsportoló volt és osztályelső biológiából, már több éve az Egyesült Államokban dolgozott kutatóorvosként. Legtöbbet azonban mégis Annáról pusmogtak, aki már az előző osztálytalálkozóra sem jött el.

Anna már a gimnáziumban is magának való, furcsa lány volt. A csapzott hajával, vastag szemüvegével, hajlott hátával soha nem tartozott a legnépszerűbbek közé. A szünetekben soha nem mozdult el a helyéről, nem barátkozott senkivel. A nagyszünetben mindig pálpusztais szendvicset evett, és a sajt átható szaga, ami körüllengte, még tovább növelte az elszigeteltségét. 14 éves korától céltudatosan korboncnoknak készült, mint az apja. Ágiban, aki Anna mögött két sorral ült, áthatolhatatlan falat emelt a pálpusztai szaga, és a boncasztalon fekvő hullák képe, ami gyakran megjelent a fantáziájában, így a gimnázium négy éve alatt, egy szót sem váltott vele.

Amikor Ági visszament az étterembe, a lányok éppen Anna távolmaradását taglalták. Anna rögtön az orvosi elvégzése után egy vidéki kórházban helyezkedett el patológusként. Néhányan az osztályból ekkor még tartották vele a kapcsolatot, de aztán kitört a botrány. Anna ugyanis összejött a kórház fűtőjével. Hiába volt a családi fenyegetés, hogy kitagadják, az osztálytársak kitartó győzködése, Anna nem tágított. Inkább megszakította mindenkivel a kapcsolatot. „Hogy történhetett?” – tették fel többen is a kérdést. Hiszen mindig is olyan értelmes, tartózkodó lány volt.  „Ez elég egyszerű,” – szólalt meg ekkor Ági – „valószínűleg szomszédok voltak. Tudjátok a patológusok és a fűtők általában a kórház alagsorában dolgoznak.”  A képzeletében megjelent a kórház lüktető gyomra, a földi pokol legalsó bugyra, Anna hosszú finom újai (mert a kezei nagyon szépek voltak), amelyek utoljára érintik a holtakat, mielőtt elindulnának a végső útjukra, és a fűtő izmos, felhevült teste, aki a lapátjával csak hányja, hányja a szenet a kályhába, mintha legalábbis a pokol kénköves tüzét táplálná. A tüzet, ami felemészti a vágyainkat, szorongásainkat, félelmeinket.

Ági soha többet nem ment osztálytalálkozóra. Annával azonban néhány hónap múlva felvette a kapcsolatot. Néhányszor a vidéki otthonukban is meglátogatta őket. Pont úgy volt, mint ahogyan sejtette. Anna és a társa összetartozott. És Ági ekkor rájött, hogy miért kerülte annyira Annát a gimnáziumban. Pont azért, ami most a leginkább vonzotta benne. Ez a lány szerette az életet: a kínjaival, bűzével, szorongásaival és félelmeivel.

Asszed...

„Asszed, ha ilyen udvariasan nézel, akkó jó fej vagy? Aggyá inkább egy cigit.” Igen tényleg azt hittem. Ez azért ciki. Adok cigit is, tüzet is, aztán továbbmegyek. Úgy dönt, hogy elkísér egy darabon. „Ne siess má annyira, hadd beszéljek má veled egy kicsit. Láttalak ám má a Nyugatinál. Erre lakol?” „Igen erre.”  „Asszed, hogy azé mer ilyen magabiztosan jössz-mész tényleg nem látszik, hogy valami bajod van? Na idefigyelj mondok én neked valamit. Én is aszittem, hogy itt a világ vége, oszt nézzé rám. Nekem aztán má senki nem pofázik, hogy micsinájjak, meg hogy hová menjek. Azt csinálom, amihez kedvem van. Csak aggyá má egy cigit, meg egy kis pénzt, hadd vegyek má egy felest. Igyál otthon te is egyet, rád férne, ahogy így elnézlek”. „Igaz is” – gondolom magamban. „Asszem…”

A kesztyű

A kesztyűt az erdőben találta. A sűrű avarszőnyeg alól épp csak egy kis piros foltocska villant ki. Lehajolt érte. Egy pár egészen apró gyermekkesztyűt húzott ki a falevelek alól. Persze nem ez volt az első kesztyű, amit az erdőben talált. Az eldobott papír zsebkendők, a műanyagflakonok és a csokoládéspapírok után az elhagyott kesztyűk voltak a leggyakoribbak, de ez most mégis más volt. Hogy miért? Talán, mert egy darab kesztyű helyett most egy párat talált, ráadásul ilyen aprót, ilyen vérvöröset még nem látott sohasem. Általában az erdőben talált kesztyűket kirakta egy jól látható helyre, hátha visszajönnek értük, de ezt a pár kis piros kesztyűt nem bírta otthagyni. Finoman leporolta és zsebre tette. És a kesztyűvel mintha hazavitte volna őket is, akik elvesztették. Milyenek lehetnek? Vajon boldogok-e? Napokig csak ők jártak a fejében. Látta őket maga előtt, ahogy vidáman csevegve sétálnak az erdőben, és a kicsi békésen alszik az anyja hasára kötve. A harmadik napon aztán hirtelen beléhasított a félelem. A baba jutott eszébe, az apró kis test, amelyben még csak pislákoló lángocska az élet. „Olyanok még ilyenkor, mintha csak látogatóba jöttek volna, mintha még el sem döntötték volna, hogy itt szeretnének-e maradni vagy visszatérni oda, ahonnan jöttek” – gondolta magában. Mintha tényleg a gyerek élete múlna rajta, úgy kapta magára a ruháit, a bakancsát, hogy elinduljon a Börzsönybe. Késő délután volt már, mire odaért. Sokáig gondolkozott, hogy hová tegye le kesztyűt. Egy magas faágra akasztotta végül, hogy messziről is jól látható legyen. Pár lépést tett majd visszafordult. A kis kesztyűt a madzagjánál fogva egy csomóval gondosan a faághoz kötötte. Most már talán minden rendben lesz gondolta magában, majd elindult hazafelé.

Egyiptomi mesék

A négy lány közül talán ő volt a legszebb. Derékig érő ébenfekete haj, finom, metszett arcél, mélyen ülő hatalmas fekete szemek. A görög drámákba illő arcvonásai mintha előrevetítették volna a tragikus sorsát. Nőnek születni Egyiptomban eleve tragédia. Emellé még egy pszichiátriai betegség is, valódi sorscsapás. Mona húszéves lehetett talán, amikor a bipoláris depresszióját diagnosztizálták. Az első mániás epizód már-már legendássá vált a családban. Már akkor is elvágyódott, mint később majd mindig. A család lakása, pont az alexandriai korzón volt, reggelente az erkélyen teázgatva bámulta a háborgó földközi tengert, és elképzelte, hogy mi lehet a túlparton.  Egy reggel aztán elindult. Azt vette a fejébe, hogy a vízen átsétál Európába. Úszni nem tudott, majdnem megfulladt.

A mániás depresszió és az iszlám nőkkel szemben támasztott elvárásai nemigen férnek össze. Amikor Monán kitört a mánia, elkódorgott. Hol egy kis sivatagi oázisban szedték össze, hol egy Szudán felé tartó buszon, ráadásul kész csoda, hogy életben maradt, mert olyan kihívóan viselkedett, hogy a felbőszűlt erénycsőszök bármikor meglincselhették volna. A család kétségbeesett. Megpróbálták férjhez adni, de sajnos Mona minden kérőnek mesélt a betegségéről, szinte már az első randevún, így a kérők rendre megfutamodtak. Talán Monának más tervei voltak, mint a férjhezmenetel. Azt hiszem, élvezte a szabadságot, meg a kalandjait, amelyekre soha nem kerülhetett volna sor, ha nem beteg. A betegség kellett hozzá, és a hormonoktól megbomlott elme, hogy fel merje rúgni a vallás és a szigorú társadalmi normák által rákényszerített elvárásokat. A családnak nem volt pénze a drága kórházi gyógykezelésekre, így Monát nem engedték többet ki egyedül a lakásból, a kisszobában tengette az életét. Monát ezután évekig nem láttam, nemigen jutottam el akkoriban a családhoz Alexandriába.

Legközelebb akkor találkoztunk, amikor a nagynénémmel Budapestre érkeztek az édesanyám temetésére. A legendás szépségnek már nyoma sem volt. Az állandó bezártságtól a bőre elszürkült, elhízott, és az antipszichotikumoktól az arca táskás, vizenyős lett. Szomorúság, beletörődés lengte körül. Szórakozni nemigen vittem őket, hiszen temetésre jöttek, de azért egy-két nagyobb sétát tettünk a várban, a városligetben, és az operaházba is elvittem őket egy balettelőadásra. Mona élvezte. Több év bezártság után egy kisszobában, az a néhány séta Budapesten maga volt az élet. 

Az utolsó napjukon Mona és a nagynéném, Adria éppen a bőröndöket pakolták, lassan indulnunk kellett a repülőtérre. Hirtelen heves szóváltásba keveredtek, talán azon, hogy mit hová pakoljanak, vagy hogy Mona mit vegyen fel, majd a bejárati ajtó becsapódott, Mona a szőrös rózsaszín házi papucsában, és egy szál kardigánban elviharzott, mint a szélvész. Néhány percbe tellett, mire felocsúdtunk, majd elindultam Mona keresésére. Először gyalog jártam be a környéket, majd autóval. Később már a szomszédlányok is bekapcsolódtak biciklivel a keresésbe. Semmi. Több óra hiábavaló keresés után nem maradt más hátra, elindultam a rendőrségre. Nem kis erősfeszítésembe tellett, hogy rávegyem őket, hogy elkezdjenek keresni egy felnőtt nőt, aki alig néhány órája tűnt el, de végül sikerült megállapodnunk abban, hogy Mona ön- és közveszélyes, és így végre elindulhatott a körözés. A rendőrök felajánlották, hogy járjuk együtt végig az aluljárókat, pályaudvarokat, ahol meleg van, abban reménykedve, hogy a hideg elől talán oda menekülhetett. A „nyomozás” során megtudtam, hogy szimpatikus fiatal rendőrtisztnek évek óta megromlott a házasélete, az asszony elzárkózik, már mindent megpróbált, nincs mit tenni. Érdeklődve hallgatta, hogy hogyan segíthet ebben a párterápia, a végén még egy párterapeuta telefonszámát is elkérte tőlem, Monát azonban nem találtuk meg. Otthon a nagynéném már szinte megállás nélkül imádkozott, apámból pedig, mint vészhelyzetben mindig, előbújt a gyermeki lelke. Apa előadott egy hosszú bonyolult történetet arról, hogy a Bajza utcában öreg kurvák élnek. „Az öreg kurvák, mind beszélnek franciául, és Mona is”, folytatta apa, „úgyhogy nincsen semmi baj, biztosan ők fogadták be”. Majd mint Poirot, miután jól végezte a dolgát, és megoldotta a rejtélyt, elégedetten megpödörgette a bajszát és aludni ment. Én pedig egész éjjel virrasztottam a szegény nagynénémmel, Adriával. Másnap a rádióval próbálkoztunk. Be is mondták, hogy megszökött egy egyiptomi lány, rózsaszínű szőrös papucsban és fekete kardigánban. A hallgatóktól sok telefon érkezett. Az egyikük látni vélt egy egyiptomi lányt szőrös kék házipapucsban a Dózsa György úton, egy másik viszont az állította, hogy lement alfába, és látta, hogy Monát a Garay téri arabok rabolták el, és most bekábítószerezve fekszik egy lakásban. Mások csak a jókívánságaikat küldték. Szóval a rádióval sem mentünk semmire.

Mona az eltűnését követő harmadik estén érkezett haza taxival. Elmesélte, hogy elaludt egy erdőben, ahol egy idős házaspár megtalálta, és hazavitte a vidéki házába. A házaspár nagyon szegény volt, mondta, de megetették, jól tartották. Állítólag valaki hallotta a rádiót, és szólt nekik, így küldték harmadnap haza. A történet több ponton sem stimmelt: Milyen erdőben járhatott Budapest közepén? Hogyhogy csak harmadnap került meg, amikor a rádióműsor már előző nap délben lement?  Ráadásul, ha a házaspár ilyen szegény volt, hogyhogy nem jelentkeztek legalább a taxi áráért? Ráadásul Mona egy nagyméretű férfipulóverben érkezett haza, amelynek az eredetét egyikünk sem firtatta. Utánamentem a szobájába. A nyakán (szerencsére csak én) az eltöltött szerelmes éjszakák nyomait fedeztem fel. Elmosolyodtam. „Vegyél fel egy sálat” mondtam neki, majd megkérdeztem: „Jól érezted magad?” A fénykorát idéző finom mosollyal alig láthatóan biccentett nekem. Nem bántam már a két átvirrasztott éjszakát. Hála istennek semmi baja nem esett és még jól is érezte magát. Most már végképp nem bánom a történteket. Hiszen, ha jól tudom, ez volt Mona utolsó nagy szökése.

A másik szoba

Nem mindig akkor megyek át oda, amikor szeretném. Néha pedig, ha átjutottam, nehezen jövök vissza. Az is előfordul, hogy nyitva az ajtó, és mégsem megyek be. Olyankor félek. Hogy milyen is a másik szoba? Pont olyan, mint ez. Ugyanezek a bútorok, ugyanezek a tárgyak.  Hogy miben más? Ott nem ma van, hanem öt év múlva. Néha a szoba megtelik emberekkel, néha pedig csend van, nincs ott senki. Hogy lehet ez? Ott folyamatosan változik minden. Ha itt hibázok, ott keményen bűnhödnöm kell. Ha itt megbetegszek, ott lehet, hogy már nem is létezek. Mindig is tudtam, hogy ami itt történik, az befolyásolja az ottani eseményeket. Amióta megtaláltam az átjárót, és gyakran megyek oda, már azt is tudom, hogy ez fordítva is igaz. Ha ott üresen kong a szoba, itt is alig bírok megmoccanni a tehetetlenségtől. Ha ott nem vár senki, itt is egyedül töltöm a napot. Talán nem kellene annyit odajárnom, talán könnyebb lenne. De most már nyitva az ajtó. Mostanában már azt sem mindig tudom, hogy melyik szobában vagyok éppen. Pedig fontos lenne. Talán majd mindent felcímkézek: „Mai vacsora”, „Ebéd öt év múlva”, „Itt még barátom”, „Ott majd ellenségem”, „Itt is szeretem”, „Ott is szeretem”, „Itt még jól megvagyunk” „Ott már látni sem bírjuk egymást”. Csak hát hol címkézzek? Itt az ittet és ott az ottat? Vagy épphogy itt az ottat, és ott meg az ittet? Egyáltalán nem mindegy. Ezen múlik minden.

Harcosok klubja

Amikor már fekszel a földön, az ellenfeled még megereszt egy jól irányzott rúgást, általában az arcodba, a lépedbe vagy vesédbe. Ez persze már teljesen felesleges, úgysem tudsz visszaütni, úgyis a földön fekszel. Ha bunyóztál már valaha, mégis mindig számítasz erre az utolsó rúgásra. Feleslegesnek felesleges ugyan, mégis jelentős a lélektani szerepe. Ezzel pecsételi meg a diadalát az ellenséged, ezzel adja tudtodra, hogy egy utolsó pondró vagy, egy földön kúszó féreg. Ettől érzi magát nagyobbnak, szebbnek és erősebbnek. Ha beledöglesz a bunyóba, akkor általában ebbe az utolsó rúgásba döglesz bele. Ha újra bunyózni kezdesz, azt is emiatt teszed.

A maszk

Amikor már tudta, hogy meg fog halni, Anya végrendelkezett. Persze, ha nem mondja, akkor is tudtuk volna, hogy mit szeretne. A bátyám sírjába kerülni, még az sem baj, hogyha hamvasztás, csak beférjen. Arra is gondolt persze, hogy még apámnak is jusson hely, ha lehet, koporsós, mert az Egyiptomiaknak csak így lehet.

Mi sem tudtuk volna elképzelni másképp persze, de amikor Anya meghalt, Apa elbizonytalanodott. Az egyiptomiak azért nem hamvasztanak, mert meg kell őrizni a halott arcmását, egyébként a lelke a két világ között reked, az élők és a holtak között bolyong. Több évezredes hiedelem, már a múmiák, szarkofágok is ezért készültek, és később a gipszmaszkok készítésének hagyománya is ezért keletkezett.

„Kell egy maszk” – mondja az apám, csendesen, határozottan, majd rám néz. Ismerem már jól ezt a nézést, és a jelentését: „Ez itt a ti országotok, ti tudjátok, hogy mit, hogyan kell csinálni, a pénz nem probléma, azt majd adok.”

A gyász, a temetés, az egyiptomi rokonok, az ügyintézés mellett még egy feladat szakad a nyakamba, de érzem Apának fontos, úgyhogy veszek egy nagy lélegzetet és nekiveselkedek. Egy körtelefonnal kezdem a barátoknak, szerencsére vannak néhányan, akik az Iparra, a Képzőre járnak, biztosan tud valaki segíteni, reménykedek. Az egyikük másnap délelőtt visszahív, már beszélt is a Melokkóval, ő már készített halotti maszkot. „Úristen, a Melokkó, hiszen már gimnazista koromban is mindenki ismerte a nevét, mára már biztos, hogy egy monolit, vajon szóba áll-e egyáltalán velem?” – gondolom magamban a beszélgetés közben. Erőt veszek magamon, felhívom. Tartózkodó, de a vártnál kedvesebb. El kell mennie tíz napra Olaszországba, előtte sok a dolga, de ha visszajön, megcsinálja, bíztat a telefonban. „Na jó” – gondolom, magamban – „de mi lesz addig az Anyámmal? És hogy intézem így el a temetését? Arra, hogy mennyibe fog ez kerülni, már gondolni sem merek.” A következő kör a kórház halottasházában a vártnál könnyebbnek bizonyul. Kiderül, hogy néhány ezresért meg egy üveg jó borért, akár hetekig is maradhat az anyám. Sőt a korboncnokok be is balzsamozzák, ha kérem. Behívnak egy pohár borra, furcsa érzés, hogy a szomszéd szobában ott fekszik az anyám.

Ahogy letelik a tíz nap, hívom a Melokkót. Már az egészről megfeledkezett. Sajnos nem ér rá, sok a dolga. Filmszakadás. Csak hebegek, dadogok, majd leteszem a telefont. Utána viszont elkezd forrni bennem a düh. Ilyet nem lehet megtenni, még egy Melokkónak sem. Visszahívom. Már nincs otthon, a felesége veszi fel. Rázúdítom minden dühöm és elkeseredésem. „Igen a férjemmel néha nehéz” – mondja csendesen, majd így szól: „Ne aggódjon, holnapra elintézem.” Már egy óra múlva visszahív. Beszélt a Kő Pállal, holnap reggel nyolckor ott lesz a kórház előtt az egyik tanítványa. Másnap reggel dideregve ott toporgok az esőben. Nyolc óra tíz, senki... Negyed kilenc, senki... Kezdek ideges lenni. Nyolc húszkor befut egy fiatal srác egy szakadt trabanttal. Sápadt, ideges, remeg a keze. Annyira megsajnálom, hogy azt mondom neki, nem muszáj megcsinálnia ha nem akarja. De látszik, hogy lelkiismeretes, nem hagyna cserben, meg hát a pénzre is szüksége van valószínűleg. Persze vállalja. Másnap megkapom a maszkot. Megrázó élmény. A halál átsüt a gipszen. A gipszbe ragadva néhány hajszál, az izmok teljesen merevek. Hazaviszem. Apa elsápad. „Tekerd be egy törölközőbe, el ne törjön, és tedd be oda” – mondja, rámutatva a szekrény legfelső polcára.

Élő szobor kell, rendelkezik másnap apa. Felhívom a szobrászt, és megkérdezem vállalja-e. Nehéz élő szobrot csinálni egy maszk alapján, főleg így, hogy nem ismerte, de azért vállalja. Arra kér, hogy adjak fényképeket, és időnként menjek be hozzá az Epresbe, nézzem meg hol tart, és korrigáljam. A kész szobor szinte teljesen olyan, mint Anya. Zsolt, a szobrász, azóta az egyik legkedvesebb barátom lett. Egy utolsó ajándék anyától. A maszk most már az én szekrényemben pihen, törölközőbe tekerve… Anya keze viszont, (mert Zsolt a maradék gipszből arrol is vett egy lenyomatot), mindig ott van a könyvespolcon. Használtuk már papírnehezéknek, sőt néhány kisgyerek még mobiltelefonált is vele. Anyám gyönyörű kérges keze még most is ugyanolyan dolgos, mint az életében volt. Anya ha látná, azt hiszem jót nevetne...

Today is a good day

A midlife krízisből már kiöregedtem. A  petyhüdt alkart, a ráncos arcbőrt, a fájós derekat, az öregedést és a saját halandóságomat már megemésztettem. A szeretteim halandóságát nem fogom sohasem. „Today is a good day to die” – mondja az öreg indián.

Annyi minden megtörtént már. És annyi minden nem fog sohasem. Annyi mindennek nem kellett volna megtörténnie. És annyi minden lehetett volna még. Szóval akkor miért is ne… Meghalhatnék akár, békében. És ennyi erővel tovább is élhetek… Boldog születésnapot mindenkinek. Today is a good day to die... or to live...

Házasság

A házasságuk jó hírét annak köszönhették, hogy soha nem veszekedtek. Sem a szomszédok, sem a barátok, sem a családtagok nem hallottak soha egy hangos szót sem. Persze nem is beszélgettek semmiről, ami fontos, de a többiek ezt nem tudták Amíg velük élt a gyerek, így volt a legjobb. Utána meg talán csak megszokásból folyt minden a régi mederben.

A bizalmatlanság azonban alattomosan beférkőzött az életükbe, mint ahogyan a nyirkos őszi idő járja át a még fűtetlen lakást. A telefonnal kezdődött. Klára lelkében a gyanú akkor támadt fel, amikor egyszer arra ébredt, hogy a férje telefonjára éjjel egykor egy üzenet érkezett, majd visszaaludt, de félóra múlva ismét felébredt, mert a férje bőszen nyomogatta a telefon gombjait. Reggelre elhessegette magától a rossz érzéseket, több hétig nem is gondolt arra, hogy ugyan kinek irogathat éjjel fél kettőkor a Józsi. Elment az irodába, főzött, mosogatott, csinálta a dolgát. Néhány héttel később, egy hajnalban ismét a telefon pittyegésére ébredt. Szitkozódva nyúlt oda Józsi telefonjáért, hogy kikapcsolja az ébresztőt. Józsi ugyanis rendszeresen kora reggelre állította be az ébresztőt, majd békésen aludt tovább mellette, Klára azonban felébredt, és ilyenkor még sokáig álmatlanul hánykolódott az ágyban, mire sikerült visszaaludnia. Miközben félálomban próbálta kikacsolni az ébresztőt, egy üzenetre tévedt a szeme. „Hiányzol…” Ennyi. „Ugyan kinek hiányozhat az én pocakos, erőteljesen kopaszodó, elviselhetetlenül szőrszálhasogató férjem?” –  gondolta magában Klára. A telefont viszont meggyűlölte. Minden csörgésre, üzenethangra, de még az ébresztőre is úgy rázkódott össze, mintha villám csapott volna bele. Józsit irritálta az asszony, aki, ha Józsit felhívta egy ügyfele, olyan sértett képpel járkált föl-alá a lakásban, mintha legalábbis az anyját ölte volna meg.

A következő hetek leírására, talán a „hidegháború” a legmegfelelőbb szó. Klári tüntetőleg abbahagyta a mosást, takarítást, majd a főzéssel is leállt. Főzzön rá az, akinek üzenget éjjel, duzzogott magában. Józsi elkezdett étterembe járni munka után, és ezért még később ért haza, amivel kiválóan lehetett bosszantani Klárát.

A bomba egy pénteki napon robbant. Klárának jó kedve volt éppen, mert a horoszkópjában aznap az állt, hogy minden rendbe fog jönni, és kiegyensúlyozott boldog napokra számíthat a családi életében. Jókedvében úgy döntött, hogy megcsinál Józsinak egy mosást. Felkapta Józsi nadrágját, zubbonyát és a polókat, majd beindította a gépet, és leült a teraszra olvasni. „Hol a telefonom te kurva!” – mennydörgött végig a lakáson a Józsi artikulálatlan üvöltése. „Honnan tudjam, mindig a kezedben van!” – így Klára. „Itt volt a zubbonyomban a széken!” Ekkor síri csend lett. Klára megszeppenten pillantott Józsira, majd a mosógépre. Józsi feje először vérvörös, majd sötétlila lett. Sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.

A harmadik napon, amikor Józsi éppen hazaugrott napközben a lakásba tiszta ruhákért, az asszonyt, akinek az irodában kellett volna lennie, a besötétített szoba sarkában találta pityeregve. „Hát te? Nem mentél be?” „Nem, nem bírtam. Nem direkt mostam ám ki a telefont, de azt hiszem nem bánom, egy cseppet sem. Még mindig jobb, hogy a telefont nyírtam ki, és nem a te nyakad tekertem ki tőből…” – hüppögte. Ez volt az első őszinte szó, ami annyi év házasság után elhangzott közöttük. Józsi teljesen elérzékenyült. Szép lassan letette a telepakolt sporttáskáját, és megszólalt: „Ha akarod maradok…”

Klára akarta. Hogy mi változott azóta? Nem ébresztőre kelnek. Klára néha elolvassa a horoszkópját, és utána veszekednek. A házasságuknak határozottan jót tesz.

Ütött az órád

Egy szerda reggel történt. Tudjuk, hogy szerda volt, mert Klárika aznapra várta a lányát, aki minden héten bevásárolt neki a Lehelen, együtt megkávéztak, elropogtattak egy brióst, beszélgettek, majd Zsuzsa bement az egyetemre megtartani a délutáni óráját. Hétközben Zsuzsa csak egyszer jött. Jött volna persze többször is, de Klárika ragaszkodott hozzá, hogy munka után menjen csak haza a családjához, elvégre ott nagyobb szükség van rá.

Szóval szerda reggel volt. Klárika felvette a frottír köntösét, majd elhúzta a függönyt és kitárta az ablakot, hogy kitegye szellőzni az ágyneműt a napra. Ekkor látta meg az autót. Az autó tetejére jól olvasható nagy fekete betűkkel ez volt írva: „Ütött az órád”. 

Mintha egy gejzír tört volna fel a mélyből, Klárikát úgy árasztották el az emlékek. Azt mondják a halála előtt lepereg az ember előtt az élete filmje. Ha ez igaz, akkor ez volt az a pillanat, amikor Klárika meghalt, legalábbis lélekben. Látta a fegyveres katonákat, akik puskatussal hajtották őket a Duna felé. Eszébe jutott az anyja arca, aki egy hirtelen mozdulattal bedobta őt az út mentén álló kukába és azt sziszegte:  "Maradj itt kislányom, amíg valaki érted nem jön."  Látta annak a kedves fiúnak az arcát, aki másnap reggel kiszedte a kukából a didergő, szipogó kislányt, és hazavitte. Filmszakadás… Később persze férjhez ment, igen... Isten áldásával megszületett a lánya Zsuzsa, akiben ő is és a férje is sok örömét lelte. Most azonban rádöbbent, hogy aznap éjjel ott a kukában vége lett a filmnek. Azt a hatvan évet, a kuka után , már potyautasként töltötte. Az autó a nagy fekete betűkkel egyenesen a filmszakadás pillanatába repítette. A teste még élt két évet…

Dark gothic istennők

Bámulom a tetőtől talpig fekete csipkébe öltözött, bakancsos, dark gothic istennőket, miközben az asztalnál az üveges bornak álcázott, kannás borból készült fröccsömet iszom, és hozzá rósejbnit eszek. Az egyiknek combközépig érő tűzvörös haja van, olyan sűrű és tömör, mint a nagyvadak szőre, a másik testét tetőtől talpig ezüst szegecsekkel kivert páncél borítja, mintha egyenesen a harcmezőről jönne. Lenyűgöző a látvány, csak kicsit nagy a felhajtás egy vidéki fesztiválhoz képest, gondolom magamban. A fesztiválon kiemelkedően sok jó zenekar lép fel, végig süt a nap, és olcsó a büfé, többet nem is kívánhat egy nyári hétvégén az ember. 11-kor, a nap záró koncertjeként lép színpadra a fesztivál sztárvendége a Woven Hands.  Már az első akkordok gyomorszájon vágnak. A koncert közepén már több férfi és nő úgy zokog körülöttem, mintha  kisgyerek lenne. Én nem sírok, sírtam már eleget, csak hagyom, hogy a zene átjárja a testemet. De ha valaha az életben még meghallgathatom őket, én is istennőnek öltözök majd, hogy a mennyekbe repítsenek.

Levelezés

1. Levél (a postaládában)

Kérem ne húzogassák egyfolytában a rolót. Itt emberek élnek. Pihenni szeretnénk.

2. Levél (a ház faliújságán)

Kedves Névtelen Levélíró,

Ezúton szeretném tájékoztatni, hogy nincsen rolóm.

Üdvözlettel,

A névtelen levél címzettje

3. Levél (a postaládában)

Ne szemtelenkedjen velem, fiatalasszony. Tudom, hogy van rolója, látszik az utcáról. Minden délután húzogatja. Nem az állatkertben vagyunk.

4. Levél (a faliújságon)

Kedves Névtelen Levélíró,

Valóban van roló, de nem működik. Már akkor sem működött, amikor ideköltöztem tíz éve. Az állatkertben amúgy többször jártam, ott nem láttam rolót.

Üdvözlettel,

A névtelen levél címzettje

5. Levél (a faliújságon)

Ne szórakozzon velem, már több lakóval is megbeszéltem a dolgot, feljelentjük, ha folytatja.

6. Levél (a faliújságon)

Kedves Lakók,

Ha jól tudom sem a roló birtoklását, sem a húzogatását nem tiltja a törvény, úgyhogy jelentsenek csak fel bátran. Emberek vagyunk…

7. Levél (a faliújságon)

Kedves Lakók,

Már napok óta nem hallok magukról semmit… Remélem jól vannak? Ha már ilyen jól szóba elegyedtünk, hadd kérdezzem meg, nem tudnak véletlenül egy jó rolószerelőt?

Helyzetjelentés

Amikor már azt hiszed, ennél nem lehet rosszabb, vigyázz. Ilyenkor megeshet, hogy rálépsz egy második világháborús taposóaknára, vagy előre indul el a rükvercbe tett autó és a falnak csapódsz. Mára ennyi.

Bányató

A hatalmas kiszáradt, homokos tómederből kiállt néhány betemetett nádszál még mindig zöld csúcsa. A korábban levonult víz helyenként hullámosan meggyűrte a homokot, a tó közepén azonban hatalmas tükörsima felületet hagyott, ami üvegszerűen csillogott a napfényben. A csillogó sima medret csak egy helyen szelték át emberi lábnyomok, amelyek szinte hívtak, hogy kövessem őket. Keresztben átszeltem a tómedret, majd megkerülve a nádast a homokos meder szélén egymagában álló, kiszáradt bokorhoz értem. A bokornál a nyomok hirtelen elfogytak, a bokor egyik ágán pedig egy csillogó női fülbevaló. Ennyi. Van persze minderre racionális magyarázat. A tó partján levő homok már nem volt összetapadva, a szél biztosan eltüntette a bokortól távolodó emberi lábnyomokat. A fülbevalót valahol találhatta és odaakasztotta a bokorra, hogy aki keresi, megtalálja. De talán mégis úgy volt, hogy átszelte a homokos medret, a fülbevalót, még a bokorra akasztotta, hogy maradjon valami látható nyom ott, ahol a lába utoljára érinti a földet. Azután köddé vált, vagy a föld nyelte el. Akárhogy is, magával vitte a titkot.

Találkozás

A nyári zápor épphogy csak eleredt. A tűző nyári napsütéstől áthevült aszfalt még gőzölgött a rázúduló víz alatt. A férfi és a nő egy üresen álló turistaház fedett terasza alatt kerestek menedéket. Egymástól két méterre álltak meg, és nézték a gőzölgő aszfaltot.

„Ez nem áll el egyhamar.” – szólalt meg a nő.

„Még szerencse, hogy itt van ez a turistaház.” – így a férfi.

„Nézze még egy pad is van.” – szólalt meg a nő, majd letette a hátizsákját, és komótosan elkezdte kioldani a madzagokat. Két almát vett elő a zsákból, az egyiket odanyújtotta a férfinak. Egy ideig csendben ették az almát egymás mellett a padon, szótlanul maguk elé meredtek.

„Ritkán látni nőt egyedül az erdőben” – szólt aztán a férfi. „Kirándulni volt?”

„Tudja, nemrég halt meg az anyám” – válaszolta a nő. „Megnyugtat az erdő, itt valahogy úgy érzem, közelebb van hozzám…” „És maga? Gyakran kirándul?”

„Csak mostanában.”

Megint csendben ültek egy darabig, nézték az esőt, hallgattak. A férfi néhány perc elteltével szólalt meg ismét: „Lehet, hogy ez most furcsa lesz magának, de szeretném megkérni valamire.”

„Ha tudok, szívesen segítek.” – mondta a nő.

„Szeretném, ha felhívna nekem egy telefonszámot, és egy üzenetet hagyna a rögzítőn.”

„Hát jó” - mondta a nő egy kissé elbizonytalanodva, „és mit mondjak?”

„Azt kellene mondania, hogy Janó ma nem megy haza, ma éjjel itt marad velem.”

„Mondja, maga viccel? Nem dehogy viccel. Pont olyan gyáva, piponya alak, mint a legtöbb férfi, akit ismerek…”

„Maga teljesen félreértett” - motyogta a férfi zavartan. „Janó nem én vagyok…”

„Hát akkor ki?”

„Janó a fiam volt. Egy éve halt meg autóbalesetben. Az asszony vezetett. Pont úgy esett az eső, mint most. Megcsúszott az autó. Azonnal meghaltak mind a ketten.”

„Ne haragudjon, de még mindig nem értem. Kit hívjak fel és miért?”

„Tudja ez az én telefonszámom, az üzenetrögzítő veszi fel. Margittal pár évvel azelőtt váltunk el, hogy a baleset történt. Janó velem lakott. Amikor hazamegyek a kirándulásból, még mindig várom, hogy mikor nyílik az ajtó, és mikor jön haza az anyjától. Tudja, magának pont olyan hangja van, mint neki. Jó érzés lenne, ha várna tőlük egy üzenet, amikor hazaérek.”

Hogy ő legyen egy halott nő hangja, aki idetelefonál a túlvilágról? A nő megborzongott. Megsajnálta persze a férfit, de hát ez mégiscsak képtelenség. Nem szabad kihívni a sorsot magunk ellen.

A nő hosszasan hallgatott, majd megszólalt: „Mondja, van egy fényképe a fiáról, vagy valami személyes tárgya, amit nélkülözni tudna? Tudja, hazavinném. Akkor talán nem érezném úgy, hogy a másvilágról telefonálok.”

A férfi megilletődötten egy fényképet vett elő a tárcájából. „Ez a legkedvesebb képem, a ballagásáról. Mindig magamnál hordom. Magánál jó helyen lesz.”

Az eső elállt, együtt sétáltak le a buszmegállóhoz, majd elváltak.

Néha megesik, hogy a boltban valamelyik pénztáros odafordul a nőhöz, amikor meglátja a tárcájában a fiú képét: „Milyen helyes gyerek! Ez ugye a ballagási képe?” 

A nő ilyenkor általában csak annyit mond: „Igen, ballagási kép. Nagyon rendes gyerek…”

Amitől félek, itt van egészen közel...

Melegszívű barátaim

Meleg barátaimmal még a Rácz fürdő konditermében ismerkedtünk meg a nyolcvanas években. Akkoriban még nemigen jártak konditerembe az emberek Budapesten, csak néhány megszállott, meg persze a melegek, akik már akkor is tisztában voltak azzal, hogy keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy szeressék és elfogadják őket. Szóval a Rácz fürdő vendégei szegről-végről mind ismerték egymást. Hamar összebarátkoztunk, és perceken belül azon kaptam magam, hogy egy melegszívű családba kerültem. A közös nyaralásokon mindig kávé és frissen sült tojás illatára ébredtem, és megvoltak a közös családi ünnepeink, hagyományaink is, például a Sándor, József, Benedek napok, és az augusztus huszadikai dinnyeevések. Egymáshoz fordultunk, ha bajban voltunk, és a „családban” mindig lehetett számítani valakire.

Egy napon, amikor megérkeztem Zoltánékhoz, akiknek a lakásában a leggyakrabban gyűlt össze a csapat, vastag hegesztett rácsot találtam a lakás ajtaján. Megtudtam, hogy a szomszédok, akik addig úgy tudták, hogy a párjával testvérek, de valahonnan megneszelték, hogy melegek, fejszével és vasrudakkal estek az ajtónak. Soha nem felejtem el, hogy Zoltán barátom, akinek akkoriban nem volt rendben a házasélete, röhögve és egyben keserűen azt mondja nekem: „Most mondd meg Lucia, hát nem mindegy nekik, hogy férfival nem baszok vagy nővel nem baszok?”

Az utóbbi években, ha magam nem is mindig mentem el, mindig figyelemmel kísértem a Gay Pride felvonulást, a Meleg Büszkeség napját. Valóban magamutogatásról lenne szó, ahogyan sokan mondják? Ahogy elnézem az ellentüntetők agresszív tömegét, nem hiszem. Összeszorul a gyomrom, amikor látom, mennyien akarják bántani az én melegszívű barátaimat. A rácsok mindenesetre még mindig ott vannak az ajtón. Ha az ő helyükben lennék, a rácsok az én ajtómon is ott lennének, pedig útálom a rácsokat, ahogyan ők is.

Én és a másik

A pók

Sok évvel ezelőtt történt. Éppen egy araknofóbiás pácienst vártam, aki betegesen rettegett a pókoktól, amikor az íróasztalomon megláttam egy hatalmas, legalább 4 centiméter átmérőjű, szőrős lábú fekete pókot. A páciens már jött is befelé az ajtón, nem volt másra idő, felkaptam egy üres teáscsészét és a pókot letakartam. Még mindig élesen él bennem a terápiás ülés. Végig azzal a furcsa érzéssel ültem ott, hogy ő nem tudja, de én tudom, hogy a pók ott van egészen közel.

Hogy miért pont most írok erről? Mert a csésze alatt lapuló pók olyan, mintha a jelenlegi életem allegóriája lenne. Amitől félek, itt van egészen közel, csak felemelem a pohár peremét, és már látom. Vagy elég, ha egy látogató, aki mit sem tud a pókról, felkapja az asztalról a csészét, és máris elszabadul a fenevad. Néha én magam vagyok a pók, aki a csésze alatt lapul. Üvegbúra vesz körül, a külvilág, az élet ott van egy karnyújtásnyi távolságra tőlem, mégis elérhetetlen.  

Jelenbevetetten

A folytonosság megszűnt, a fonal megszakadt, a jelenben rekedtem. A múltamat a a szülői család elvesztésével és a nőiességem lassú hanyatlásával engedtem el, a jövőmet a gyerekem halálával. Most már csak a jelen pillanat van. De létezik-e a jelen pillanat múlt és jövő nélkül? És mit lehet kezdeni vele? Talán csak szemlélődni. Megfigyelni a növényeket, fákat, állatokat, a hegyeket és vizeket. Lassan beleolvadni a természetbe, hogy amikor eljön az egyesülés pillanata, fel legyek készülve. 

Szerencse

Lomtalanítás van a tizenharmadik kerületben. A lomokra vadászók első hulláma, az „elit” már levonult a terepről. Az utcasarokra állított kisasztalon, a zsákmányolt fotelekbe süppedve megebédeltek, zsemlét párizsival és kisfröccsel, majd bepakoltak a teherautókba és szétszéledtek. Most már az alsóbb kasztok zsákmányolnak, sőt a lomokhoz már a közönséges halandók is hozzáférnek.

Az Odeon mozi előtt állok, cigarettázok. Egy idős cigányasszony jön oda hozzám, adok neki egy cigarettát, majd visszamegyek a moziba. Az öregasszony persze nem éri be ennyivel, utánamjön: „Várjon Aranyom, hadd mondom meg a szerencséjét a cigarettáért cserébe!” Tudom persze, hogy mi következik, nem ma jöttem le a falvédőről. Kér egy ezrest, hogy „megfialjon”, majd jól teleköpdösi, hogy ne legyen már gusztusom visszatenni a pénztárcámba. Tudom, hogy mire számíthatok és mégis megdermedek. Mert mi van, ha mégis? Mi van, ha tudja? Én nem akarom megismerni a sorosmat. Ha jót mond, elhiszem és csalódok, ha rosszat, együtt kell élnem vele. Nem akarok kiszolgáltatottá válni. Először békésen próbálom leszerelni: „Köszönöm, nem” – rebegem halkan. Ő erősködik persze. Érzem, hogy szorul a nyakam körül a hurok, egyre idegesebbé válok. „Értse már meg, hogy nekem nincs szükségem szerencsére” – kiabálom most már hangosan. Ezen még ő is meglepődik, és eloldalog. Ekkor már az egész mozi hangosan röhög. Hát persze, hogyne volna szükségem szerencsére, mint mindenki másnak. Csak hát nekem most biztonságos, jól kiszámítható szerencse kellene, olyan meg persze nincsen.

Násztánc

Az Interneten egy pávapók násztáncát figyelem. Kitárja a hatalmas, színes legyezőjét a hátán, hogy a nőstényt magához csalogassa. A nőstényt apró ugrásokkal táncolja körbe, majd egyesülnek. Én már évek óta alig táncolok, de az apró pók tánca most eszembe juttatja a nagy misztériumot. Eszembe jutnak az áttáncolt éjszakák, a férfiak, akikkel, és akiknek táncoltam. Eszembe jutnak azok a férfiak is, akik soha nem táncoltak. Akik tartózkodásukkal fennen hirdették: „Az egyesülés mehet, de a násztáncról szó sem lehet, köszönjük, nem kérünk a misztériumból.” Pedig az egyesülés násztánc nélkül pont olyan hétköznapi tevékenység, mint az evés, az ürítés vagy alvás. Mindez végigpörög a fejemen. Vajon miért nem táncolok már?  Talán olyan lettem, mint azok a féfiak, és belesüppedtem a hétköznapok unalmába? Megtaláltam a páromat? Vagy csak kiöregedtem?  A válasz lassan fogalmazódik meg bennem. Azért nem táncolok, mert elvesztettem a hitemet. A túlvilágban soha nem hittem, de a nagy körforgásában, az élet rendeltetésszerűségében igen. Talán ha újra elkezdek táncolni, ismét részévé válhatok a körforgásnak. Talán még visszatáncolhatom magam az élet rendeltetésszerűségébe…

A látható világ és a láthatatlan

Ismeretlen város

Egy reggel Léna arra ébredt, hogy elvesztette a múltját. Egy idegen férfi mellett ébredt, egy ismeretlen ágyban, egy ismeretlen városban. Mint akit lopáson értek tetten, összerezzent, fejvesztve magára kapkodta a ruháit, és elrohant. Az első két napot állandó menekülésben töltötte. Addig rohant az ismeretlen utcákon, amíg azt nem érezte, hogy már egy lépést sem tud tovább menni, majd leült egy padra hogy pihenjen. Amikor kipihente magát, ismét rohanni kezdett. A harmadik napon alábbhagyott a rohanás. Továbbra is a városban bolyongva töltötte a napját, de már észlelte a körülötte levő házakat, embereket. Ekkor valami megmozdult benne. Ismeretlen sóvárgás járta át a testét, hasonló az éhséghez. Tehetetlenül leroskadt egy padra és sírni kezdett. Eleredt az eső. Résnyire kinyitotta a száját, és hagyta, hogy az eső és a könnyei belefolyjanak. Ízlelgette az édes esőcseppeket és a sós könnyeket. Ekkor rájött, hogy nem maradt semmi más az életében, csak a hiányérzet. Eldöntötte, hogy nem menekül többet. A sóvárgás olyan lett ezután, mint egy üres lap, amit telefesthet. Gyönyörű városokat festett a lapra, ölelkező szerelmeseket, gyerekeket. Lefestett mindent ami, egyszer talán az övé volt, az elvesztett emlékeket, az elszalasztott lehetőségeket. Amikor mindent lefestett, ismét elindult. A pad körül ácsorgó emberek utánanéztek. Látták, ahogy a vékony törékeny alakja lassan beleveszik a ködbe.

Érinthetetlenek

A jelenségről többet tudok, amióta én magam is érinthetetlen lettem. Amikor tragédia ér egy embert, vagy ha egyszerűen csak beleszületik a szegénységbe, nyomorúságba sok ember szemében érinthetetlenné válik.

Néhány napja halt meg a gyerekem, amikor észrevettem, hogy néhány szomszédom már nem köszön nekem. Úgy mentek el mellettem a körfolyosón, mintha csak a gang rácsához láncolt bicikli volnék. Érinthetetlen lettem. Páriák nemcsak Indiában vannak.  Mert rettegünk a fájdalomtól, az emberi nyomorúságtól, mintha bizony elkerülhető lenne.

De előbb vagy utóbb úgyis ránk zúdul, mint a FEKETE ESŐ:

Azon a reggelen, amikor fekete eső esett, senki nem mozdult ki a házából. A városra néma csend borult, csak az esőcseppek ütemes kopogása volt hallható. Néha-néha meglebbent egy függöny sarka, és egy riadt tekintetű ember kémlelt ki az ablakon az elhagyatott városra. Az egész várost átjárta a félelem. Később már ki sem néztek az ablakon, megpróbáltak megfeledkezni a fekete esőről. Az eső pedig száz napon és száz éjszakán át esett.

Hogy hogyan kezdett el terjedni a szóbeszéd, nem tudni, hiszen senki sem hagyta el az otthonát, és a telefonvonalak már az első naptól fogva megsüketültek. A legtöbben büntetésnek vélték az esőt, amellyel Isten a romlottsága miatt sújtja a várost. Így sok bűnöst elért a végzete. Mivel az utcára nem mert kimenni senki, nyilvános kivégzésekre nem került sor, de sokan csendben, az otthonukban intézték a dolgot. A halottakat aztán kiszögezték a házak kapujára, hogy mindenki lássa őket. Sok bűnös veszett el más bűnösök keze által.

Amikor már szinte az egész várost elviselhetetlen bűz lepte el valami megváltozott. Minden éjjel eltűnt néhány kiszögezett halott a kapukról. Az egyik házból éjszakánként egy feketébe burkolt árny osont ki ásóval, hogy eltemesse őket. Teréz minden halottat megsiratott, akit eltemetett. Amikor az utolsó halottat is eltemette, megállt a rét közepén, a sírhalmok között, és kővé dermedt a fájdalomtól.

Ekkor, mintegy varázsütésre, elállt az eső. Először csak egy-egy ember merészkedett ki, majd egyre többen kitódultak az utcára. Amikor a város határán fekvő mezőre ért a tömeg, hirtelen mindenki elnémult. Az egész mezőt takaros sírhalmok borították, minden sírhalmon egy-egy névtábla az elhunyt nevével és egy csokor virág. Rettegés járta át a testüket. Teréz csillogó fekete márványtestét látva azonban végre mindent megértettek. Teréz, aki az egész város fájdalmát és félelmét a testébe fogadta, megváltotta őket.

A városban azóta minden év századik napján fekete eső esik. Ilyenkor az emberek kitódulnak az utcára, és hagyják, hogy az eső átmossa őket. Az eső felsebzi a bőrüket, és az egész várost átjárja a fájdalom. Az oszlásnak indult holttestek bűzének emléke szinte elviselhetetlen. Tudják azonban, hogy a fekete eső áldás, mert a félelem felejtést szül, a felejtés pedig gyilkosságot és bűzös tetemeket.  Az eső pedig ütemesen mindig ugyanazt a három szótagot kopogja: takk takk-takk, takk takk-takk, ne felejts, ne felejts…

Párhuzamos idősíkok

Katicabogarakat gyűjtünk az óvoda udvarán. A kis bogarak hemzsegnek a befőttesüvegben. A bogarak az üvegben hirtelen elveszítik a szépségüket. Már csak a megbolydult barna masszát látom, a bogarak kétségbeesett vergődését. A vadászat izgatott öröme undorba csap át, és félelembe. Megrettent a két érzés, a kéjes öröm és a szorongás átjárhatósága.

Málnabokor tövében guggolok, a külvilágból csak fényfoltok szűrődnek be a bokor ágai között. Érzem a föld és a levelek tömény illatát. Távoli gyerekzsivajt hallok és egy balkáni gerle búgását. Fények, színek, szagok, hangok… A külvilág zsivaja szinte megfoghatatlanul változik meg. A hangok izgatottá válnak, kiáltásokat hallok, engem keresnek. Az izgalom lassan rám is átragad. Élvezem a két világ közötti átjárhatatlanságot. Az utazást az egyik világból, ahol még látható voltam, a másikba, ahol már láthatatlan lettem.

Az anyám kórházi ágya mellett ülök. Már csak percei vannak hátra. Fogom a kezét. A szoba csendjében, csak a könnyű, felületes légzése hallható. Hirtelen megfoghatatlanul megváltozik a szoba légköre. Már a kilégzés első pillanatában tudom, hogy ez lesz az utolsó. A kilehelt lélek súlya szinte tapinthatóan jelen van. A látható világ egy pillanatra találkozik a láthatatlannal.

Magyar vendetta

Aki a véredet szívja, csapold le a vérét, aki a látásodat elhomályosítja, hegyes tőrrel szúrd ki a szemét, aki nem hallja meg a könyörgésed, ólommal tömítsd el a fülét, aki értelmetlen szóáradattal ostromol, tőből tépd ki a nyelvét. Aki nem csinált semmit, azt biztos-ami biztos dobd meg egy galambbal.  Ha a galamb eltalálja és szörnyethal ártatlan, de ha nem, fából készült ékkel döfd át a szívét.

Gyúrás

Gyúrj kemény tésztát, 6 tojásból, liszttel, hagyjad megkelni, formázd tojásdad alakúra.  Így készül a bicepsz. Ha meggyúrtad, szálkásíthatod. A megduzzadt izomból el kell vonni a vizet. Azaz nem eszel, csak rizst (só nélkül persze), és kiteszed a meggyúrt izmot száradni a napra, hogy távozzon belőle minden nedvesség, és emellett még szép aranybarnára is süljön.

A tricepsz már nagyobb szakértelmet igényel, évek kitartó munkájával kell megformázni, csalafinta kis izom, ha van, nem látszik igazán, ám ha nincs, a felkar csak leffeg. Mind a két nemnek megvannak gyenge pontjai. A konditeremben szerzett tapasztalataim alapján a férfiak általában a vádlival, a nők a bricsesszel küzdenek. Hosszú, kemény, kitartó munkát igényel, mire megszületik a vádli, vagy eltűnik a bricsesz.

Aztán ha készen van a test, ki lehet próbálni, lehet vinni bevetésekre, és büszkén feszíteni a fürdőruhában. Szóval higgyétek el, megéri a fáradtságot. A gond csak akkor van, ha túl sokáig tart a megfelelő test elkészítése. Az ember dolgozik évekig, gyúr, szálkásít, feszesít, tömeget növel, meg minden, de közben elkezd ráncosodni a bőr, és teljesen elrontja az összképet. Szóval lőttek az egésznek. Mit csinál ilyenkor az ember? Hát mivel a testen már nem lehet változtatni, a gondolkodáson kell. Meg kell tanulni megszeretni a megrozzant testet. Nem könnyű feladat, talán még a tricepsz elkészítésénél is nagyobb kitartást igényel. Szóval alig vagy túl az egyik erőfeszítésen, már jön is a következő. Így megy ez…

Rabló-pandúr

 Londonban nem lehet lógni a járműveken. Nálunk igen. Bliccelünk a villamoson, adót csalunk, megvesztegetjük az áldozatokra (és pénzre) vadászó közlekedési rendőröket.

Hogy miért? Mert lehet. Sőt kell is, ha talpon akarunk maradni, ha biztosítani akarjuk a megélhetésünket. Így van kitalálva a rendszer. Hogy miért? Hogy folyamatosan féljünk, hogy mindig bűntudatunk legyen, hogy legyen rajtunk fogás.

Így volt ez mindig, és így van most is. Talán ezért utál minden szabályt a magyar ember. Ezért lázongunk, hőbörgünk egyfolytában. Érezzük a vesztünket. Olyanok vagyunk, mint a vízben fuldokló, rugkapáló ember, aki egyre mélyebbre süllyed.

Hogy mit tehetünk ellene? Engedjük el a félelmeinket. Ha viszont nem megy, akkor vegyünk jegyet.

Nagymama

Szerettem, a gyér ősz hajából befőttes gumival és sok-sok hullámcsattal felfogott kis kontyát, a combján bugyigumival rögzített patentharisnyáját, a szakadt kis kötényét, a hepehupás ágyát, és a családi történeteit, amiket újra és újra elmesélt, ahányszor csak kértük. Mesélt a nagyapámról, aki a második világháborúban halt meg tüdőgyulladásban, miután átúszta a jeges Dunát, a háborúban az utcán lelőtt lóról, aminek a combjáért megverekedett a többi járókelővel. Mesélt persze az anyámról és a nagybátyámról is.  Legjobban azt a történetet szerettem, amikor a nagybátyám elcsente a mészárszékről a hentes pecsétjét, és rápecsételte az anyám fenekére, hogy „MARHA”. Hetekig állt a bál otthon, mert a nagymama, sehogy sem tudta lemosni az anyám fenekéről a vegytintával rápecsételt „Marhát”.

Az egyik legkedvesebb emlékem az a délután, amikor nagymama varázsolt. A szüleink nem voltak otthon, nagymama vigyázott ránk. Nagymama titokzatos arccal egy lavór vizet hozott a fürdőszobából, majd egy kis zacskóból papírgalacsinokat szórt bele. A papírdarabkák lassan szétbomlottak, és gyönyörű virágokká alakultak át. Még ma is emlékszem a formájukra, a színükre. Felnőtt koromban még évekig kérdezősködtem, hogy hallott-e valaki ilyen kis papírdarabkákról, de kiderült, hogy soha senki nem látott még csak hasonlót sem. A mai napig nem tudom, hogy megtörtént-e az a délután, amikor nagymama varázsolt nekünk, vagy csak a képzeletem szülte.

Tizenkét éves voltam, amikor nagymama meghalt. Ne sírtam, sem amikor elvitték, sem a temetése napján. Pedig szerettem. Talán azért, mert tudtam, hogy a nagymama varázsló. Vártam még sokáig, hogy mikor oldja fel az átkot, és mikor tér vissza hozzánk. Még évekkel később is megfordultam, ha hozzá hasonló kis öregasszony ment el mellettem az utcán, reménykedve, hogy hátha ő az.

Vannak öregek, akiket szeretnek a gyerekek, és vannak, akiktől viszolyognak. Nagymama az a fajta öregasszony volt, akit szeretni lehetett, mert varázsló volt. Néha még most is elhiszem neki egy-egy pillanatra, ha a felhőket nézem, hogy egy hajón ülök, ami hozzá visz el.

Adakozás rossz szájízzel

Harmadszor keres meg idén a gyermeksegélyező alapítvány. Megint kórházi berendezésre gyűjtenek a Heim Pál gyerekkórháznak. Adtam már kétszer, adok persze megint, nem venném a lelkemre, hogy azért haljon meg egy gyerek, mert a kórháznak nincs pénze az életmentő berendezésekre. De keserű a szám íze. Nem a pénz miatt, hanem azok miatt, akiknek ez tulajdonképpen a dolga lenne. Akiknek ki kellene gazdálkodnia az adófizetők pénzéből a kórházi berendezések költségeit, de persze nem erre költik, hanem politikai kampányra, ostoba körlevelekre, hogy ezenívül még mire, abba jobb, ha nem is gondolok bele. Aztán a következő választáskor büszkén verik majd a mellüket, hogy milyen sokat javult a kórházi ellátás minősége. 

Nemcsak a pénztárcám bánja a dolgot, hanem a lelkem is. Úgy érzem, lassan már adni is nehéz lesz jó érzéssel. 

Esti blues

Te vagy itt a király? Na és akkor mi van? Megint szerencséd volt? Na és akkor mi van? Elismer a szakma? Na és akkor mi van? Új autót vettél? Na és akkor mi van? Lehúztad a rolót? Na és akkor mi van? Megint jó napod volt? Na és akkor mi van? Megint rossz napod lesz? Na és akkor mi van?

Meg úgy egyáltalán. Na és akkor mi van?

Úton

Most nem tudok írni. Az írás számadás, összegzés, lezárás. Most nincs miről számot adnom, mert nem tudom, előre tekintsek-e, vagy hátra. Az előretekintéshez mozogásba kell lendülni, az összegzéshez leülni, és gondolkodni. Sőt elengedni azt ami volt, hogy kívülről lássam. Az írás során részben megsemmisülök, elengedek egy érzést, egy embert, egy vágyat. Vagy ülök, vagy megyek. Ez van. Most már napok óta csak megyek. Kitartóan gyalogolok, bár még nem tudom hová. Gyalogolok az erdőben, sétálok a városban, leülök egy padra, aztán továbbmegyek. Az erdő olyan, mint a senkiföldje, a két állapot, a jövőbetekintés és az összegzés között. Az erdőben nincsen jövőm, sem múltam. Csak a jelen pillanat van. Az erdőben nincsenek emberek, és nincsenek emberi vágyak, csak állatok és növények. Az erdőben burjánzik a természet, ugyanakkor természetes az elmúlás. Kidőlt fák között sétálok, amelyek helyén ezer és ezer új fa nő. Amíg nem tudom eldönteni, hogy merre menjek, csak gyalogolok, talán így is el lehet jutni valahová. Az is lehet, hogy holnap elfogy az út a lábaim alatt, de az is hogy teljesen új irányba visz el.

Orosz rulett

Az egyik rákos ismerősömnek azt mondja a kezelőorvosa, hogy 70% az esélye a túlélésre. Soknak tűnik, de az ismerősöm férfi, ráadásul matematikus, úgyhogy értelmezi az adatokat. Háromból egy meghal. Nem túl jó arány.

Egy szkizofrén anyát azzal nyugtatok, hogy a gyereknek, akit a méhében hordoz, csak 30% esélye van a betegség öröklésére. Nekem kevésnek tűnik, neki soknak. Nem nyugszik meg.

Az egyik nőgyógyász azzal bíztat, hogy jó esélyem van a megtermékenyülésre, a másik azt mondja, szinte semmi, egy az ezerhez, azaz 0.1%.

Most akkor kinek higgyek? Napokig rágódok, aztán rájövök, hogy mind a két orvosnak igaza van. A különbség nem a számokban van, hanem az életszemléletben. Van, aki úgy gondolja, miért ne lehetnék én az egyik a háromból, aki életben marad? Van aki pedig úgy, hogy biztosan nem én leszek.

Egyvalami azonban biztos. Ha nem veszel lottót, nem nyersz.

Deep impact

Vannak események, amelyek becsapódnak az életünkbe, mint egy meteorit. A becsapódás után minden megváltozik. Deep impact. Birodalmak épülnek, vagy városok pusztulnak el, életek törnek derékba, emberek tűnnek el. Mintha időgépbe szálltunk volna, egyik pillanatról a másikra öregedünk, vagy fiatalodunk húsz évet. Ismeretlen tájakon bolyongunk, mintha egy idegen bolygón járnánk. Az élmény megrázó. Akár életet kioltó esemény is lehet.

Ugyanakkor egyesít a nagy misztériummal: a világegyetemmel. Mi más egyesíthetne a világegyetemmel, ha nem a tökéletes kiszolgáltatottságunknak, az élet és halál véletlenszerűségének a megélése, a testünk lassú oszlása és beleolvadása a természetbe? Porszemek vagyunk a gépezetben. A fogaskerekek csikorognak, majd felőrölnek minket, és olajozottan forognak tovább. „Zim-zim, megy a gép, megy a gép, Fut a sínen a kerék, Forog a kerék. Zum, zum, nagy az út, nagy az út, Fekete az alagút, A masina fut. ...”

3 D szempilla

Eddig azt hittem, hogy nekem is 3 D szempillám van. De sajnos kiderült, hogy nem. Egy kozmetikus plakátjáról tudtam meg, hogy azt csináltatni kell. Háromezer. Először fejben, aztán papíron számolgatok. Mennyi lenne megcsináltatni az egész testem? A szempilla csak töredéke az egésznek, az egész test legalább 2-3 millió lesz. Nem kis összeg. De ha belegondolok, hogy az egész testem átrakják 3 D-be, azt mondom, lehet, hogy megéri. Milyen lehet három dimenzióban létezni? Erről fantáziálok… Ha ez eddig csak két dimenzió volt, és most átkerülök háromba, hihetetlen új perspektívák nyílhatnak meg előttem. Még ma elkezdek takarékoskodni.

Csend

Csend

Vannak napok, amikor megtalálod a szavakat, máskor csak a csend van. A csendnek is van hangja. A békés csend lágy hangon dalol, a borongós csend sustorog, a fájdalmas csend egy visszafojtott jajszó, a fagyos csend sistereg, a fojtogató csend egy távoli zúgás, a sejtelmes csend édes szavakat súg a füledbe, a zaklatott csend zakatol. Az üresség csendje viszont néma, mint a verem mélye, se a hangok, se a fény nem szűrődnek be oda. Meg lehet szokni, de a csendek közül a legkínzóbb. Fagyos karokkal ölel magához, és magával ránt a sötétségbe. Elveszíted az eszméleted, és csak akkor térsz magadhoz, amikor a verem mélyén a földhöz csapódsz.  Ha szerencséd van, a verem mélyére beszűrődik egy-egy emberi hang vagy szó, abban megkapaszkodsz. Amikor nincsenek hangok, még sokáig fekszel ott mozdulatlanul. Erőt gyűjtesz. Aztán lassú kitartó munkával elkezdesz egy kötelet fonni a saját belső hangjaidból, hogy felkapaszkodhassál a felszínre. A felszínre érve még sokáig kóvályogsz, elvakít az erős fény. Aztán a külvilág lassan kirajzolódik körülötted. Szavakat keresel, hogy megragadjad a körülötted zajló eseményeket. Megpróbálod megjegyezni őket. Hogy amikor legközelebb ott leszel a mélyben, legyen mibe kapaszkodnod.

Lélekrablók

A lélekrablók hol egyedül, hol bandákba verődve portyáznak. Az egyedül bóklászó, őrizetlenül hagyott lelkekre vadásznak. Az önállóan portyázó lélekrablók néha hátulról csapnak le áldozataikra, de leggyakrabban magukhoz édesgetik, majd egy sötét sikátorba csalják őket. A bandákba verődött vadászok szoros gyűrűt alkotva az eltévedt lélek körül, egy elhagyatott helyre terelik, és ott végeznek vele. Védekezni ellenük, az elhagyatott léleknek gyakorlatilag lehetetlen. Csak a vakszerencsén múlik, hogy sikerül-e elkerülnie a baljós végzetét. Másnap aztán már hiába keresi a gazdája… Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, a buszon, villamoson utazva a lelkünket erősen szorítsuk magunkhoz. A lélekrablók egyik kedvenc vadászterülete. Nem árt résen lenni a többi nyilvános helyen sem, főleg a zsúfolt áruházakban, plázákban. Soha ne nézzünk sokáig a lélekrabló szemébe, mert rögtön megérzi, ha egy kis rést tud ütni a pajzsunkon. Ha csak egy pillanatig is hagyjuk elkóborolni, vagy nem szorítjuk erősen magunkhoz a lelkünket, máris megvan a baj. Lehet lélek nélkül élni persze, sokan megteszik, de a lélek nélkül maradt test, nem találja a helyét, nyughatatlanul, céltalanul bolyong a városban, vagy féktelen evészettel, ivászattal próbálja csillapítani ürességérzetét, alkalmasint tévét néz, vagy igénytelen popzenét hallgat.

Én és a másik

Már egy éve így megy. Amikor én mennék, a másik maradni akar. Amikor beszélgetnék, makacson hallgat. Ha otthon békésen pihennék, a másik lohol, mint az űzött vad. Mintha szántszándékkal mindig az ellentétét akarná tenni annak, amit én szeretnék. Sokszor próbáltam már meggyőzni, kérlelni, fenyegetni, hiába.

Talán így kell ennek lennie. Ha mindig az lenne, amit én akarok, talán kiderülne, hogy nem is azt akarom, amit én gondoltam, hanem azt, amit a másik, vagy hogy semmit sem akarok.  Mégsem hagy nyugodni a kérdés, miért jött, mit akar? Talán mindig is itt volt, csak eddig én erősebb voltam nála és nem hagytam, hogy hallassa a hangját? Talán nehezemre esne egyedül elviselni magamat, és kettő kell belőlem, hogy megbirkózzak a feladattal?

Lassan kezdem megszokni, hogy ketten vagyok. Nem is lenne semmi baj, valahogy megoldanánk a dolgot, néhány dologban azonban egyikünk sem enged: a másik előre menne, én pedig hátra. Amikor pedig én legszívesebben meghalnék, a másik élni akar. Most tehát egy helyben toporgunk félig élőn, félig holtan, se nem itt, se nem ott. Majd csak elunja valamelyikünk a dolgot. Vagy így maradunk.

Narancs

Narancs szerette a nevét. Szívesen gondolt magára úgy, mint a zamatos, lédús gyümölcsre, amelybe ha beleharapnak a fanyar, de édes íze összerántja a nyálkahártyát, és a leve kéjesen csorog végig a torkon. Narancs arra született, hogy adjon. Az évek során sokan megízlelték, szórta az illatos permetét, és az édes nedve sok szomjazó toroknak hozott enyhülést. Nemcsak a nedűjét osztotta meg persze, hanem adott mindent, amire szükség volt. Az elesetteknek támaszt, a reményteleneknek vigaszt, a vándoroknak szállást, az éhezőknek ételt.

Egy nap aztán Narancs észrevette, hogy kezd kiszáradni. Még mindig illatos volt, az íze is fanyar, de hirtelen rádöbbent, hogy már korántsem olyan lédús, mint korábban. Nyilván nem egyik percről a másikra állt be a változás, csak addig nem vette észre. Egy nap aztán, amikor elsétált mellette egy szomjazó ember, és ahelyett, hogy észrevette volna, egyszerűen csak odament egy vízcsaphoz, hogy igyon, tudta, hogy mindennek vége. Mintha egy feneketlen mély gödörbe zuhant volna, nem volt, ahol megkapaszkodjon. Elvesztette a nevét, láthatatlanná vált. A következő évek lázas kereséssel teltek, új nevet akart találni magának. Sok nevet kipróbált, de olyanok voltak, mintha valaki más kabátját húzta volna magára. Az egyik lógott rajta, a másik szorította, vagy egyszerűen nem állt jól rajta. Szép lassan belefáradt a keresésbe, és úgy döntött, arc nélkül, név nélkül marad. Próbált beleolvadni az arctalan testtelen lelkek tömegébe, de nem ment. Túl sokáig volt neve. Úgy döntött árnyékká változik. Szép kontúros mélyfekete árnyék lett belőle, tökéletesen tudta követni a járókelőket. Árnyékként még megélt néhány szép napot, néhány járókelő izgalmas kalandokra csábította, de aztán egyszercsak ennek is vége lett. Utoljára egy gyönyörű kislány árnyékának szegődött, úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Mindent együtt csináltak, ráadásul a kislánynak nagyon szép neve volt, az Árnyék büszkén viselte. Úgy volt, hogy együtt fog megöregedni vele. A kislány azonban meghalt. Az Árnyék követte. A kislány neve már az ő neve is volt, és nem akarta elveszíteni ezt a nevet is. Úgy döntött, egy napsütötte mezőn fog megpihenni, egy erdő mellett, a patak partján. A mező lassan zarándokhellyé vált. Narancsligetnek nevezték el, bár senki nem tudja hogy miért, hiszen egy narancsfa sem nő rajta. Tavasszal azonban, amikor párás a levegő, a földből narancsillat árad. Főleg a gyerekek szeretnek erre a helyre járni. Csak ők hallják, hogy amikor Narancs a kislányra gondol a patak pont olyan hangon kacag, mint ahogyan a kislány nevetett.

Tavasz

Az első szexualitással kapcsolatos tanácsot gyerekkoromban Panni nénitől kaptam. Panni néni szinte olyan volt nálunk, mint egy családtag, sokat vigyázott ránk, gyerekekre. Az anyám kolleganője volt, korábban apáca, de amikor az egyházi rendeket feloszlatták, elment óvónőnek. Szóval egy szép tavaszi délután játék közben Panni néni félrevont, valami fontosat akart közölni velem: „Ha valami furcsa bizsergést érzel ott alul, üljél bele egy lavór hideg vízbe.” – tanácsolta.

A napokban sokszor jár a fejemben Panni néni. A házban lakó idős hölgyről, Kató néniről jutott eszembe. Kató néni is vallásos, most egyedül él, de egyszer elmesélte, hogy volt két férje. Az első házassága boldogtalan volt, a férj ivott is, bántotta is, de szerencsére hamar magához szólította a Jóisten. A második férj jó ember lehetett gondolom magamban, mert Kató néni egyszer megvallotta: „Bizony csak egy dologért imádkozok a Jóistenhez. Ha majd a mennyországba jutok, a második férjemmel nagyon szeretnék találkozni, az elsővel viszont nem.” A minap éppen a bejárati ajtó üvegablakát pucoltam, amikor a gangon Kató néni ment el mellettem. Kató néni megállt a létra alatt, szóba elegyedtünk. Az ablakmosó folyadékok illatáról társalogtunk éppen, amikor Kató néni hirtelen bizalmasan megszólalt: „Már napok óta olyan finom férfiparfüm illatot érzek a levegőben. Egyfolytában azon gondolkozok, hogy honnan jöhet:”

Idővel a hajszálak megőszülnek, a bőr megráncosodik, a vágyak is elülnek, de azért ilyenkor tavasszal, amikor virágba borulnak a fák, az öregasszonyok szíve még megdobban egyszer.

Kötelek

Napok óta kötelekről álmodok. A kötél hol egy torkom köré csavarodó telefonzsinór, hol egy kisgyerek lába köré tekeredő fekete sikló, de mégiscsak kötél. A kötelek szorosan a testem köré csavarodnak, megbénítanak, fojtogatnak. Mintha egy láthatatlan kéz szorítaná meg őket, amelyik az életemre tör.

Napok óta a kötelekre, a megkötözött testekre gondolok. Talán a párkák kötelei ezek, akik az élet fonalát fonják, majd elvágják, amikor eljön az idő, és azt üzenik, hogy a sors felett nincsen irányításom? Talán egyszerűen a gúzsba kötöttség érzéséről szólnak, a tehetetlenségről, a lélek pillanatnyi beszorítottságáról? Talán életet adó köldökzsinórok, amelyek mégis ölni tudnak, mert megfojthatják a magzatot? Talán a tehetetlenséget, és a bűntudatot jelképezik, amit anyaként érzek, mert nem tudtam kiragadni a gyerekemet a halál torkából?

Ugyanakkor, a megkötözött testekről szóló álmok mintha ígéretet is hordoznának. Álmomban mindig küzdök. Késsel vágom el a torkom köré csavarodó telefonzsinórt, és bottal fejtem le a gyermek lába köré tekeredő siklót. Az élet az álmokban teret követel magának.

Valaki rád vár

and Acceptance

A sötétség lassan bekúszik a szobába. A tested körvonalai eltűnnek. Beleolvadsz a körülötted mozgó árnyak tömegébe. Apró neszek töltik meg a teret. Rémület árad szét az ereidben. Már csak a hangos szívdobogásod hallod. Menekülnél, de nincs hová. Aztán szép lassan elernyed a tested. Átadod magad az ölelésnek. Már nem félsz. A neveden szólítanak. A sötétben valaki rád vár…

Séta reggel

Megyek az utcán. Utazok a villamoson. Nézem az emberi arcok és testek tömegét. Vajon milyen sorsot hordoznak magukban? Mit gondolnak, mit éreznek éppen? Az emberi arcba nincsen mindig belevésve a sorsa. Az arc csak pillanatfelvétel. Milyen volt ez az arc tegnap, és milyen lesz holnap? Talán ezért szeretem a tiszta gyermeki és a barázdált öreg arcokat. Ezek az arcok ígéretet hordoznak. A paradicsomból való kiűzetés előtti ártatlanság lehetőségét, és a fájdalommal de méltósággal megélt életét.

Az utcán elsétálok egy koldusasszony előtt. Az ölében kisgyermek. Megtorpanok és pénzt dobok a kosarukba. Kapar a torkom és összeszorul a gyomrom. Megrendítő látvány az utcán kolduló kisgyerek. Nem a hidegtől, az éhezéstől féltem, hanem a sivárságtól és unalomtól. Mindenkinek joga lenne az ártatlanság korához, legalább néhány évre…

Hazafelé befordulok a Tátra utcába. Az ezoterikus könyvesbolt kirakatában egy összegömbölyödött kiscica alszik. „Élő vagy kitömött állat?” gondolom magamban, és hideg fut végig a gerincemen. Kitömött macskák persze nincsenek, jut eszembe pár pillanattal később, de addigra már késő, összekapcsolódott bennem az utcán kolduló kisgyerek mozdulatlan teste, kifejezéstelen arca, és a kitömött macska képe. Elsírom magam. Még egy pár utcasarkot megyek, aztán visszafordulok. A macska műanyagból van, nagyon élethű másolat. Csak az apró rózsaszínű műanyag orra árulja el, ami nem csillog a nedvességtől…

Salto mortale

A halálugrást úgy hajtja végre az ember, hogy kiugrik a tizedikről, talpra esik, utána szépen besétál a sarki kocsmába és megrendel egy felest. Nekem csak elhihetitek. Nem mindegy, hogy mit iszik az ember utána, mert akármennyire is tudja, hogy talpra fog esni, az ugrás azért mégiscsak izgalommal jár. Én egy Whiskyt szoktam ilyenkor szódával. Elég erős ahhoz, hogy megnyugodjak tőle, de a szódától könnyen csúszik, többet is el lehet fogyasztani belőle, amennyiben szükséges.

A legnehezebb az ugrásban mégiscsak az, hogy hogyan tölti el utána a napot az ember. Az ugrás megvolt. Jó. Akár magától ugrott az ember, akár lökték, valahogy túlesett rajta. Rendben. Sikerült is talpra esni. Remek. A kocsmát is megtalálta, és a feles is megvolt. Kiváló. Na de mit csináljon utána?  Halálugrás után ugye nem megy a közértbe bevásárolni az ember. Valahogy nem helyénvaló. Meg persze a piacra sem. Meg lehet az élményt osztani barátokkal, de a tapasztalat azt mutatja, hogy nemigen érdekli őket. Szívesen osztoznak persze, az ugrás utáni túlélés első mámorában, de aztán nem tudnak mit kezdeni a dologgal. Ha maguk is ugrani készülnek, nem szívesen gondolnak a rájuk váró izgalomra. Ha pedig nem szoktak ugrani, akkor az a baj.  A sikeres ugrás utáni ürességérzet meg szinte megriasztja őket. A legjobb ilyenkor hazamenni, és betenni egy videokazettát a lejátszóba. Nézi egy kicsit az ember, aztán szép lassan elbóbiskol rajta. Másnap aztán lehet menni a közértbe, piacra, dolgozni, vagy amit csak akar az ember. Ilyenkor már úgy lehet tenni, mintha semmi sem történt volna…

A rockerek korán halnak

Az én családomban mindenki stílusosan távozik az életből. Anyám október 23-án, te pedig, akinek a rock and roll volt maga az élet 29 évesen, mint a nagyok… Mindig is üstökös pályát terveztél magadnak, sokszor beszéltél róla, hogy harminc éves korod előtt elmész, és megcsináltad. Öt lépés a konyhától az előszobáig és vége. Mintha maga Pai Mei mester alkalmazta volna rajtad a híres szívrepesztő technikát. Hogy mit éreztünk mi, akik maradtunk?  Fájdalmat, haragot, kétségbeesést, tehetetlenséget. Megúsztad. Jogod volt hozzá? Igen jogod. Hiszen a te életed volt.  Tényleg ezt akartad? Még az is lehet. Hogy jól tetted-e? Talán igen. Mi, akik maradtunk, nem próbáltuk ki, hogy milyen a csúcson távozni a pályáról.

Utoljára a Fregattban találkoztunk, az akkori törzshelyeden. Szokásodhoz híven a női vécé mellett támasztottad a bárpultot. Itt minden csaj megfordul a bárban, mondtad vigyorogva. Majd három nap múlva arra értem haza, hogy már sehol sem vagy.

A rock and roll-tól óvtál, mint a pestistől. Emlékszem mennyit könyörögtem, hogy vigyél magaddal dolgozni a koncertekre. Huszonéves kiscsajként be voltam sózva, hogy ott nyüzsöghessek a zenekarok között, de persze soha nem mehettem. Tiszteletjegyet mindig kaptam, de a backstage tiltott zóna volt: „Csak nem képzeled, hogy odaengedlek ennek a csürhének a közelébe?” Persze annál jobban izgatott a dolog.

 Te elmentél, de a rock and roll maradt. Ruhára soha nem költenék húszezer forintot. Na de egy Roger Waters, egy King Crimson vagy egy Bowie koncertjegyre? Nem kérdés… Ha emlékezni akarok rád, koncertre megyek, nem a temetőbe. Bár a sírodon egy Frank Zappa sor áll: „You are what you is.” Anyám, aki nem volt rocker azért tudta, hogy mást nem írhatunk oda… A rockerek nem valók a temetőbe. Nem véletlen mondogattad, a testemet adjátok az éhező kutyáknak, vagy az orvosi egyetemnek.

A rock and rollból vagy kikopik vagy belehal az ember.

Albert

Liza talán öt éves lehetett, mikor Albert Flórián először megjelent a plafonon. A nagy barna foltok persze azelőtt is ott voltak, sőt biztos Albert is, csak addig nem vette észre. Persze addig nem feküdt a szülei ágyában, ahonnan jól lehetett látni Albertet, de most beteg volt, áthozták magukhoz. Nem látszott az egész focista, csak a férfitorzó, a tüskésre nyírt rövid haj, na meg a focista mez a férfi mellkasáig. A lázas éjszakai álmok eltűntek, Albert viszont maradt. Ott volt másnap és ott volt harmadnap. Liza kíváncsisággal vegyes borzongással nézte a focistát. Nem látott még soha focistát, még a tévében sem. Vagy talán csak párszor. Az apja nem szerette a focit. Az anyja is csak néha nézte, amikor döntő volt, mert nem volt rá ideje. Liza tudta, hogy valami fontos történik, mert az anyja ilyenkor nagyon izgatott volt, sőt még kiabált is, hogy: „Vigyázz, már, vigyázz!” meg azt, hogy: „Te barom!” Szóval ilyen egy focista… Alberttel jóban lettek. Mikor Liza egyedül játszott a nagyszobában, Albert ott kuksolt a sarokban és nézte, hogy mit csinál. Alberttel beszélte meg a titkát is. Hogy mikor megpróbálta a kislámpa dugóját bedugni a konnektorba, valami furcsa érzés szaladt át a testén. Nagyon megijedt. Persze nem szólt anyának, mert tudta, hogy anya nagyon ideges lett volna.

Éjjel viszont Lizának át kellett mennie a gyerekszobába. Albert nem jött vele, ő persze ott maradhatott a szülőkkel a nagyszobában éjszakára. Pedig jó lett volna, ha átjön. Liza nagyon félt a férfitól, aki éjszakánként be akart jönni az ablakon. Liza ágya pont az ablak alatt volt. Amikor a férfi bejön majd éjszaka, pont Liza lesz az, akit meglát. Hogy ezután mi történik majd, azt Liza maga sem tudta, talán magával viszi, de hogy semmi jóra nem számíthat, az egyszer biztos. Anya azt mondta, hogy hallaná a csörömpölést, ha bejönne valaki, de Liza tudta, hogy a férfi olyan halkan kúszik majd át az üvegen, hogy senki nem fogja meghallani, még talán Liza sem, csak amikor más késő, amikor már mindennek vége. A férfi sok éjszakán át lapult az ablak alatt a sötétben. Várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. Később már nem volt ott, talán elunta a hosszas várakozást, talán egy másik gyerek ablaka alatt lapult. A férfival viszont elment Albert is. A barna foltok még mindig ott voltak a plafonon, de Albert eltűnt. Liza még napokig várta, hogy visszajön, aztán szép lassan elfelejtette.

Albert csak negyven évvel később jutott eszébe. Nézte a beázást a falon, és dühöngött. Aztán eszébe jutott Albert. Talán mégis visszajön? Tudta, hogy Albert ugyan elment, de a sötét árnyak, még ott lapulnak az ablak alatt, és várnak. Persze nem olyanok, mint akkor gondolta a kiságyában, hanem sokkal félelmetesebbek. Akkor még nem tudta, hogy az árnyak nemcsak az üvegen át tudnak hangtalanul bekúszni a szobába, hanem le a torkán keresztül egyenesen a gyomrába. Az árnyak, akik a jeges kezükkel a nyakát szorongatják, az árnyak, akik a mellkasán ülnek és a beteljesületlen vágyak árnyai, amelyek a lágyékában fészkelnek. Talán, ha visszajönne Albert...

Búcsu apától

 

Tárgyak

Apu kedvenc tárgyait rakosgatom gondolatban, a világvevő rádiót, amin fogni tudta az amatőr rádiósokat, a taxisokat, és a rendőrség URH adóját, a Ronson öngyújtót, a szipkáját, a tollakat, és persze a híres karórát. Ketyeg a karóra. A számlapon percenként feltűnik Khaddafi elnök integető képe…

Már nem működik pontosan, mert apu a halála előtt beleejtette a teáscsészébe, de ha sokat rázogatja az ember, a számlapon még elő lehet csalogatni Khaddafit. A családi legenda szerint Khaddafit apu majdnem megbuktatta az egyetemen (a diákja volt), de aztán anyám megsajnálta a szegény diákot, akinek az apja állítólag pont a vizsgaidőszakban haldoklott a sivatagban (akkor még nem forradalmár volt, csak egy szegény diák), és rábeszélte apámat, hogy engedje át. Így lett a karóra. Az órát apám az elnöktől kapta személyesen, mikor Magyarországra látogatott. A Ronson öngyújtót azóta ellopták, a karórát már senkinek nem mutatom meg, a régi barátok már ismerik a történetét, az új barátok viszont már nem ismerik apát, és a karóra is egyre nehezebben jár.

Apu teste

Apa testéhez való természetes viszonya és a szégyenlőssége egyszerre szőtte át a kapcsolatunkat. Talán ötéves lehettem, amikor ebéd után apuval sziesztáztunk az ágyon. Apu mesélt. A hasára hajtottam a fejem, és hallgattam, ahogy dolgoznak a gyomornedvek, apu pedig kommentálta az eseményeket: „Megjöttek, vigyázat támadás!” Gyerekkoromban sokat szégyenkeztem apám miatt, például amikor pizsamában fogadta a családlátogatásra érkező osztályfőnököt, vagy amikor „Hajrá Fradi!”- felkiáltással hangosat szellentett. Később már imponált a testéhez fűződő fesztelen viszonya, és az a könnyedség, amellyel áthágta a társadalmi elvárásokat. Ekkor már apa humorát is értékeltem: „Jövök Torgyán!” – kommentálta például, amikor kicsoszogott a vécére. Már megszoktam, már nem pirultam el, mint gyerekkoromban, az egyébként szégyenlős apámon, aki olyan otthon érezte magát a testében, hogy az egész világ előtt kitárta, megmutatta a belsejét.

És mégis, milyen nehéz volt, amikor kiszolgáltatottá vált. A riadt és szégyenlős öreg test a zuhany vízsugara alatt, mintha tiltakozott volna: „nem akarom, hogy így lássatok!”

Egyiptom

Apa 56-ban jött el Egyiptomból, és soha többet nem tette volna be a lábát a szülőföldjére, ha a halála előtt egy évvel nem vittük volna el egy utolsó látogatásra.

A távozása körülményei homályosak. Annyit tudok, hogy apa akkor a modern művészetek múzeumának az igazgatója volt, és aktívan politizált. Még egy tüntetésről is hallottam, amelyen a lázongó diákok felgyújtották az amerikai zászlót, és apa összeverekedett az akkori elnök, Nasser, öccsével, aki korrupt politikus hírében állt. Hogy utána mi történt, nem tudom. Annyit lehet tudni biztosan, hogy apa elvesztette az állását, és elhagyta az országot. Évekig hontalan volt, csak a következő elnök Sadat idején kapta vissza az egyiptomi állampolgárságot. Soha nem beszélt Egyiptomról. Amikor arról kérdezgettük, hogy mi történt, általában hallgatott. Egyszer bukott csak ki belőle a sértettség és a fájdalom, amikor azt mondta: „Akkor megyek csak vissza, ha bocsánatot kérnek tőlem!” Nem kértek…

Hogy mi vette rá, hogy eljöjjön velünk akkor utoljára? Nem tudom… Talán nem is fogta fel, hogy hová indulunk. Az első este a nagynéném szalonjában a ráismerés örömével figyelte a saját festményeit a falon, és a szobrot, amit ő készített a nagynénémnek nászajándékba. Másnap jött a filmszakadás. Mindenkihez csak angolul volt hajlandó szólni, senkit nem ismert meg, és szemmel láthatóan nem tudta, hogy hol van. Hogy mi okozta a filmszakadást? A negyvenkilenc évnyi száműzetésből való hazatérés sokkja? A beteljesületlen vágyak, a hiányok, a sértettség és az indulatok csatája a lelkében, amelyeket már nem volt lehetősége és ideje feldolgozni? A repülőút következtében keletkezett keringési rendellenesség az agyban? Soha nem fogjuk megtudni.

Apu és a szex

Hosszú nap volt, késő este érkezek meg a lakásba. Apu tévét néz. A tévében egy meztelen „táncosnő” vonaglik a lángnyelvek fölött. Leülök apa mellé, megigézve nézzük a mutatványt. Apa hirtelen zavarba jön. „Bűvészmutatvány van a televízióban” – mondja, majd csatornát vált.

Aput anya halála után kezdték el újra érdekelni a nők és a szex. Anya halálakor még fiatal volt, 62 éves, de olyan régen nem foglalkozott már „ezekkel a dolgokkal”, hogy mind meglepődtünk a hirtelen támadt érdeklődésen. Leginkább a beszorítottságot éreztem rajta, hogy menekül, hogy nincs ereje szembenézni azzal, hogy az életének egy időszaka örökre lezárult, hogy már csak a magányosan töltött esték, az elhanyagolt lakás várják, amelyet nem érintenek szorgos asszonyi kezek.

Apu és a „pólónők”

Az utolsó években, amikor apu már nagyon beteg volt, eljött az ápolónők, vagy ahogy apu nevezte őket, a „pólónők” ideje. Az első harcos Erzsike volt, egy becsületes, de idős asszony Kolozsvárról, aki, jobban visszagondolva a dologra, maga is gondoskodásra, törődésre szorult volna. Aput zavarta a riadt tekintete, a folyamatos aggodalmaskodása, a fontoskodása. Mikor megkérdeztem, apától, hogy milyen volt az ebéd, rosszindulatúan hunyorgott, és így szolt: „Eszkábált valamit…” Rossz előjel. Amikor pedig Erzsike be akarta adni a gyógyszerét, és így szólt: „Muki bácsi, mondja szépen, hogy „Ááá”, az apám merengve ránézett, és azt mondta neki, hogy: „Béé”. Lehet, hogy leépültem szellemileg, de teljesen hülye azért még nem vagyok, sugallta a gunyoros tekintete. Ekkor már tudtam, hogy Erzsikének nincsen maradása.

A következő pólónő, az ötvenes, stramm, széles vállú, kikapós Marika lett, aki a végsőkig kitartott apa mellett. Marikát más fából faragták, mint Erzsikét, rögtön kijelentette, hogy főzni, bizony nem fog, sem takarítani, de legalább nem tévedt el mindig hazafelé a Hunyadi téri piacról, és jól megértették egymást apával. Csak Marika „lovagjai” jelentettek némi fennakadást, mert Marika bizony kikapós volt, de megbirkóztunk ezzel is, azaz szép lassan kénytelenek voltunk hozzászokni a „lovagokhoz”, végül is a bájos Marikában pont az vonzotta a „lovagokat”, mint ami apámat is, a határozottsága, a kacérsága és nőiessége.

Apu halála

Apu már napok óta nem eszik. Tiltakozó kézmozdulattal hárítja el a próbálkozásainkat, hogy egy kanál levest a szájába adjunk. Az én apám, aki imádta a gyomrát. Az apám, aki elment az anyám főnökéhez, amikor sokat túlóráztatta, hogy tiltakozzon, hogy nincs otthon főtt étel. Az apám, aki arab társalgás órákon, végig recepteket mesélt a tanítványainak. Talán csak ennyi marad a végén, hogy magunk dönthetünk arról, hogy mikor megyünk el. Talán akkor tudjuk magunkat átadni az ismeretlennek, ha ennyi irányítás még a mi kezünkben marad.

Apu temetése

Apa meghalt. Órákon belül jelentkeznek az arab barátok és rokonok. A tét apa lelki üdvössége. Apának már mindegy gondolom magamban, legyen meg az akaratuk, az iszlám temetés. Bár amióta az eszemet tudom, apám nem járt mecsetben, és fiatalabb korában fennhangon hirdette, hogy ateista, de végül is most sem kell elmennie a mecsetbe, az imám jön el hozzá. Minden protekciót igénybe veszek, hogy a két unokatestvérem, Magda Alexandriából, és Hishám, aki több éve Hollandiában él, vízumot kapjon, és el tudjon jönni a temetésre. A család szemében ők a zálogai annak, hogy minden rendben fog menni a temetésen. A rokonok megérkeznek, másnap már beszélünk is az imámmal, hogy a család férfi képviselője Hishám, a hagyományok szerint részt tudjon venni a halott mosdatásán. Miközben az imámmal beszélünk, Hishámot kiveri a hideg veríték, látom, hogy fél, a háta közepére kívánja az egészet, de Magda kemény hangon rárivall: „Legyél már végre férfi!” Szerencsére az imám, aki szintén észleli Hishám szorongását, egy mesteri csellel megoldja a dolgot. Amikor másnap 10-kor, a megbeszélt időpontban megjelenünk a halottasházban a mosdatásra, az imám sajnálkozva fogad: „Sajnos elkéstetek, már elkészültünk vele.” Hishámmal hallgatólagosan megegyezünk, hogy nem szólunk a dologról Magdának. Eljön a temetés napja. A temetőben tömegével jelennek meg az egyiptomi és a líbiai követség dolgozói. A koporsót a férfiak szoros gyűrűje veszi körül. Esélyem sincs, hogy a közelébe férkőzzek. Amikor a koporsót a sírhoz kísérjük, szintén a férfiak zárt gyűrűjén kívül rekedek, a hátsó sorban kullogok. Most értem csak meg teljesen, hogy a mindig is fájó távolságot, amely köztem és az apám között volt, nem az apám teremtette. A férfiak szoros gyűrűje mindig körülvette őt, ők voltak azok, akik nem engedtek közelebb hozzá. Megértem, azt is, hogy miért volt fontosabb a fiúgyermeke a számára. Nem azért, mert jobbnak, többnek tartotta a bátyámat, mint engem, hanem mert ő volt az a gyermeke, akit közel engedhetett magához, akit nem zártak el tőle. A temetés során még van egy kis fennakadás, mert Magda unokatestvérem mindenáron fel akarja feszíteni a zárt koporsót, nehogy bennrekedjen a zárt dobozban apa lelke. Ha ennyire nem bíznak a lélekben, hogy feltételeznék róla, hogy meg tud birkózni néhány szöggel, hogyan bízhatnak az örökkévalóságban?

Úgy képzelem, ha lenne túlvilág, apa ott is elkövetne valamilyen csibészséget. Talán becsempészné egy disznó csontvázát a koporsóba, hogy Allah meglepődjön, amikor felnyitja a koporsó fedelét, a mennyország kapujában pedig megkérdezné, hogy milyen ott a koszt, mert ha rostonsültet csak a pokolban adnak, akkor köszöni szépen, de ő inkább odamegy.