Az Interneten egy pávapók násztáncát figyelem. Kitárja a hatalmas, színes legyezőjét a hátán, hogy a nőstényt magához csalogassa. A nőstényt apró ugrásokkal táncolja körbe, majd egyesülnek. Én már évek óta alig táncolok, de az apró pók tánca most eszembe juttatja a nagy misztériumot. Eszembe jutnak az áttáncolt éjszakák, a férfiak, akikkel, és akiknek táncoltam. Eszembe jutnak azok a férfiak is, akik soha nem táncoltak. Akik tartózkodásukkal fennen hirdették: „Az egyesülés mehet, de a násztáncról szó sem lehet, köszönjük, nem kérünk a misztériumból.” Pedig az egyesülés násztánc nélkül pont olyan hétköznapi tevékenység, mint az evés, az ürítés vagy alvás. Mindez végigpörög a fejemen. Vajon miért nem táncolok már? Talán olyan lettem, mint azok a féfiak, és belesüppedtem a hétköznapok unalmába? Megtaláltam a páromat? Vagy csak kiöregedtem? A válasz lassan fogalmazódik meg bennem. Azért nem táncolok, mert elvesztettem a hitemet. A túlvilágban soha nem hittem, de a nagy körforgásában, az élet rendeltetésszerűségében igen. Talán ha újra elkezdek táncolni, ismét részévé válhatok a körforgásnak. Talán még visszatáncolhatom magam az élet rendeltetésszerűségébe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése