Megyek az utcán. Utazok a villamoson. Nézem az emberi arcok és testek tömegét. Vajon milyen sorsot hordoznak magukban? Mit gondolnak, mit éreznek éppen? Az emberi arcba nincsen mindig belevésve a sorsa. Az arc csak pillanatfelvétel. Milyen volt ez az arc tegnap, és milyen lesz holnap? Talán ezért szeretem a tiszta gyermeki és a barázdált öreg arcokat. Ezek az arcok ígéretet hordoznak. A paradicsomból való kiűzetés előtti ártatlanság lehetőségét, és a fájdalommal de méltósággal megélt életét.
Az utcán elsétálok egy koldusasszony előtt. Az ölében kisgyermek. Megtorpanok és pénzt dobok a kosarukba. Kapar a torkom és összeszorul a gyomrom. Megrendítő látvány az utcán kolduló kisgyerek. Nem a hidegtől, az éhezéstől féltem, hanem a sivárságtól és unalomtól. Mindenkinek joga lenne az ártatlanság korához, legalább néhány évre…
Hazafelé befordulok a Tátra utcába. Az ezoterikus könyvesbolt kirakatában egy összegömbölyödött kiscica alszik. „Élő vagy kitömött állat?” gondolom magamban, és hideg fut végig a gerincemen. Kitömött macskák persze nincsenek, jut eszembe pár pillanattal később, de addigra már késő, összekapcsolódott bennem az utcán kolduló kisgyerek mozdulatlan teste, kifejezéstelen arca, és a kitömött macska képe. Elsírom magam. Még egy pár utcasarkot megyek, aztán visszafordulok. A macska műanyagból van, nagyon élethű másolat. Csak az apró rózsaszínű műanyag orra árulja el, ami nem csillog a nedvességtől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése