Egy reggel Léna arra ébredt, hogy elvesztette a múltját. Egy idegen férfi mellett ébredt, egy ismeretlen ágyban, egy ismeretlen városban. Mint akit lopáson értek tetten, összerezzent, fejvesztve magára kapkodta a ruháit, és elrohant. Az első két napot állandó menekülésben töltötte. Addig rohant az ismeretlen utcákon, amíg azt nem érezte, hogy már egy lépést sem tud tovább menni, majd leült egy padra hogy pihenjen. Amikor kipihente magát, ismét rohanni kezdett. A harmadik napon alábbhagyott a rohanás. Továbbra is a városban bolyongva töltötte a napját, de már észlelte a körülötte levő házakat, embereket. Ekkor valami megmozdult benne. Ismeretlen sóvárgás járta át a testét, hasonló az éhséghez. Tehetetlenül leroskadt egy padra és sírni kezdett. Eleredt az eső. Résnyire kinyitotta a száját, és hagyta, hogy az eső és a könnyei belefolyjanak. Ízlelgette az édes esőcseppeket és a sós könnyeket. Ekkor rájött, hogy nem maradt semmi más az életében, csak a hiányérzet. Eldöntötte, hogy nem menekül többet. A sóvárgás olyan lett ezután, mint egy üres lap, amit telefesthet. Gyönyörű városokat festett a lapra, ölelkező szerelmeseket, gyerekeket. Lefestett mindent ami, egyszer talán az övé volt, az elvesztett emlékeket, az elszalasztott lehetőségeket. Amikor mindent lefestett, ismét elindult. A pad körül ácsorgó emberek utánanéztek. Látták, ahogy a vékony törékeny alakja lassan beleveszik a ködbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése