Napok óta kötelekről álmodok. A kötél hol egy torkom köré csavarodó telefonzsinór, hol egy kisgyerek lába köré tekeredő fekete sikló, de mégiscsak kötél. A kötelek szorosan a testem köré csavarodnak, megbénítanak, fojtogatnak. Mintha egy láthatatlan kéz szorítaná meg őket, amelyik az életemre tör.
Napok óta a kötelekre, a megkötözött testekre gondolok. Talán a párkák kötelei ezek, akik az élet fonalát fonják, majd elvágják, amikor eljön az idő, és azt üzenik, hogy a sors felett nincsen irányításom? Talán egyszerűen a gúzsba kötöttség érzéséről szólnak, a tehetetlenségről, a lélek pillanatnyi beszorítottságáról? Talán életet adó köldökzsinórok, amelyek mégis ölni tudnak, mert megfojthatják a magzatot? Talán a tehetetlenséget, és a bűntudatot jelképezik, amit anyaként érzek, mert nem tudtam kiragadni a gyerekemet a halál torkából?
Ugyanakkor, a megkötözött testekről szóló álmok mintha ígéretet is hordoznának. Álmomban mindig küzdök. Késsel vágom el a torkom köré csavarodó telefonzsinórt, és bottal fejtem le a gyermek lába köré tekeredő siklót. Az élet az álmokban teret követel magának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése