Lomtalanítás van a tizenharmadik kerületben. A lomokra vadászók első hulláma, az „elit” már levonult a terepről. Az utcasarokra állított kisasztalon, a zsákmányolt fotelekbe süppedve megebédeltek, zsemlét párizsival és kisfröccsel, majd bepakoltak a teherautókba és szétszéledtek. Most már az alsóbb kasztok zsákmányolnak, sőt a lomokhoz már a közönséges halandók is hozzáférnek.
Az Odeon mozi előtt állok, cigarettázok. Egy idős cigányasszony jön oda hozzám, adok neki egy cigarettát, majd visszamegyek a moziba. Az öregasszony persze nem éri be ennyivel, utánamjön: „Várjon Aranyom, hadd mondom meg a szerencséjét a cigarettáért cserébe!” Tudom persze, hogy mi következik, nem ma jöttem le a falvédőről. Kér egy ezrest, hogy „megfialjon”, majd jól teleköpdösi, hogy ne legyen már gusztusom visszatenni a pénztárcámba. Tudom, hogy mire számíthatok és mégis megdermedek. Mert mi van, ha mégis? Mi van, ha tudja? Én nem akarom megismerni a sorosmat. Ha jót mond, elhiszem és csalódok, ha rosszat, együtt kell élnem vele. Nem akarok kiszolgáltatottá válni. Először békésen próbálom leszerelni: „Köszönöm, nem” – rebegem halkan. Ő erősködik persze. Érzem, hogy szorul a nyakam körül a hurok, egyre idegesebbé válok. „Értse már meg, hogy nekem nincs szükségem szerencsére” – kiabálom most már hangosan. Ezen még ő is meglepődik, és eloldalog. Ekkor már az egész mozi hangosan röhög. Hát persze, hogyne volna szükségem szerencsére, mint mindenki másnak. Csak hát nekem most biztonságos, jól kiszámítható szerencse kellene, olyan meg persze nincsen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése