Most nem tudok írni. Az írás számadás, összegzés, lezárás. Most nincs miről számot adnom, mert nem tudom, előre tekintsek-e, vagy hátra. Az előretekintéshez mozogásba kell lendülni, az összegzéshez leülni, és gondolkodni. Sőt elengedni azt ami volt, hogy kívülről lássam. Az írás során részben megsemmisülök, elengedek egy érzést, egy embert, egy vágyat. Vagy ülök, vagy megyek. Ez van. Most már napok óta csak megyek. Kitartóan gyalogolok, bár még nem tudom hová. Gyalogolok az erdőben, sétálok a városban, leülök egy padra, aztán továbbmegyek. Az erdő olyan, mint a senkiföldje, a két állapot, a jövőbetekintés és az összegzés között. Az erdőben nincsen jövőm, sem múltam. Csak a jelen pillanat van. Az erdőben nincsenek emberek, és nincsenek emberi vágyak, csak állatok és növények. Az erdőben burjánzik a természet, ugyanakkor természetes az elmúlás. Kidőlt fák között sétálok, amelyek helyén ezer és ezer új fa nő. Amíg nem tudom eldönteni, hogy merre menjek, csak gyalogolok, talán így is el lehet jutni valahová. Az is lehet, hogy holnap elfogy az út a lábaim alatt, de az is hogy teljesen új irányba visz el.
Veled vagyunk Lucia
VálaszTörlés