Találkozás

A nyári zápor épphogy csak eleredt. A tűző nyári napsütéstől áthevült aszfalt még gőzölgött a rázúduló víz alatt. A férfi és a nő egy üresen álló turistaház fedett terasza alatt kerestek menedéket. Egymástól két méterre álltak meg, és nézték a gőzölgő aszfaltot.

„Ez nem áll el egyhamar.” – szólalt meg a nő.

„Még szerencse, hogy itt van ez a turistaház.” – így a férfi.

„Nézze még egy pad is van.” – szólalt meg a nő, majd letette a hátizsákját, és komótosan elkezdte kioldani a madzagokat. Két almát vett elő a zsákból, az egyiket odanyújtotta a férfinak. Egy ideig csendben ették az almát egymás mellett a padon, szótlanul maguk elé meredtek.

„Ritkán látni nőt egyedül az erdőben” – szólt aztán a férfi. „Kirándulni volt?”

„Tudja, nemrég halt meg az anyám” – válaszolta a nő. „Megnyugtat az erdő, itt valahogy úgy érzem, közelebb van hozzám…” „És maga? Gyakran kirándul?”

„Csak mostanában.”

Megint csendben ültek egy darabig, nézték az esőt, hallgattak. A férfi néhány perc elteltével szólalt meg ismét: „Lehet, hogy ez most furcsa lesz magának, de szeretném megkérni valamire.”

„Ha tudok, szívesen segítek.” – mondta a nő.

„Szeretném, ha felhívna nekem egy telefonszámot, és egy üzenetet hagyna a rögzítőn.”

„Hát jó” - mondta a nő egy kissé elbizonytalanodva, „és mit mondjak?”

„Azt kellene mondania, hogy Janó ma nem megy haza, ma éjjel itt marad velem.”

„Mondja, maga viccel? Nem dehogy viccel. Pont olyan gyáva, piponya alak, mint a legtöbb férfi, akit ismerek…”

„Maga teljesen félreértett” - motyogta a férfi zavartan. „Janó nem én vagyok…”

„Hát akkor ki?”

„Janó a fiam volt. Egy éve halt meg autóbalesetben. Az asszony vezetett. Pont úgy esett az eső, mint most. Megcsúszott az autó. Azonnal meghaltak mind a ketten.”

„Ne haragudjon, de még mindig nem értem. Kit hívjak fel és miért?”

„Tudja ez az én telefonszámom, az üzenetrögzítő veszi fel. Margittal pár évvel azelőtt váltunk el, hogy a baleset történt. Janó velem lakott. Amikor hazamegyek a kirándulásból, még mindig várom, hogy mikor nyílik az ajtó, és mikor jön haza az anyjától. Tudja, magának pont olyan hangja van, mint neki. Jó érzés lenne, ha várna tőlük egy üzenet, amikor hazaérek.”

Hogy ő legyen egy halott nő hangja, aki idetelefonál a túlvilágról? A nő megborzongott. Megsajnálta persze a férfit, de hát ez mégiscsak képtelenség. Nem szabad kihívni a sorsot magunk ellen.

A nő hosszasan hallgatott, majd megszólalt: „Mondja, van egy fényképe a fiáról, vagy valami személyes tárgya, amit nélkülözni tudna? Tudja, hazavinném. Akkor talán nem érezném úgy, hogy a másvilágról telefonálok.”

A férfi megilletődötten egy fényképet vett elő a tárcájából. „Ez a legkedvesebb képem, a ballagásáról. Mindig magamnál hordom. Magánál jó helyen lesz.”

Az eső elállt, együtt sétáltak le a buszmegállóhoz, majd elváltak.

Néha megesik, hogy a boltban valamelyik pénztáros odafordul a nőhöz, amikor meglátja a tárcájában a fiú képét: „Milyen helyes gyerek! Ez ugye a ballagási képe?” 

A nő ilyenkor általában csak annyit mond: „Igen, ballagási kép. Nagyon rendes gyerek…”