Katicabogarakat gyűjtünk az óvoda udvarán. A kis bogarak hemzsegnek a befőttesüvegben. A bogarak az üvegben hirtelen elveszítik a szépségüket. Már csak a megbolydult barna masszát látom, a bogarak kétségbeesett vergődését. A vadászat izgatott öröme undorba csap át, és félelembe. Megrettent a két érzés, a kéjes öröm és a szorongás átjárhatósága.
Málnabokor tövében guggolok, a külvilágból csak fényfoltok szűrődnek be a bokor ágai között. Érzem a föld és a levelek tömény illatát. Távoli gyerekzsivajt hallok és egy balkáni gerle búgását. Fények, színek, szagok, hangok… A külvilág zsivaja szinte megfoghatatlanul változik meg. A hangok izgatottá válnak, kiáltásokat hallok, engem keresnek. Az izgalom lassan rám is átragad. Élvezem a két világ közötti átjárhatatlanságot. Az utazást az egyik világból, ahol még látható voltam, a másikba, ahol már láthatatlan lettem.
Az anyám kórházi ágya mellett ülök. Már csak percei vannak hátra. Fogom a kezét. A szoba csendjében, csak a könnyű, felületes légzése hallható. Hirtelen megfoghatatlanul megváltozik a szoba légköre. Már a kilégzés első pillanatában tudom, hogy ez lesz az utolsó. A kilehelt lélek súlya szinte tapinthatóan jelen van. A látható világ egy pillanatra találkozik a láthatatlannal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése