Sok évvel ezelőtt történt. Éppen egy araknofóbiás pácienst vártam, aki betegesen rettegett a pókoktól, amikor az íróasztalomon megláttam egy hatalmas, legalább 4 centiméter átmérőjű, szőrős lábú fekete pókot. A páciens már jött is befelé az ajtón, nem volt másra idő, felkaptam egy üres teáscsészét és a pókot letakartam. Még mindig élesen él bennem a terápiás ülés. Végig azzal a furcsa érzéssel ültem ott, hogy ő nem tudja, de én tudom, hogy a pók ott van egészen közel.
Hogy miért pont most írok erről? Mert a csésze alatt lapuló pók olyan, mintha a jelenlegi életem allegóriája lenne. Amitől félek, itt van egészen közel, csak felemelem a pohár peremét, és már látom. Vagy elég, ha egy látogató, aki mit sem tud a pókról, felkapja az asztalról a csészét, és máris elszabadul a fenevad. Néha én magam vagyok a pók, aki a csésze alatt lapul. Üvegbúra vesz körül, a külvilág, az élet ott van egy karnyújtásnyi távolságra tőlem, mégis elérhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése