Egyiptomi mesék

A négy lány közül talán ő volt a legszebb. Derékig érő ébenfekete haj, finom, metszett arcél, mélyen ülő hatalmas fekete szemek. A görög drámákba illő arcvonásai mintha előrevetítették volna a tragikus sorsát. Nőnek születni Egyiptomban eleve tragédia. Emellé még egy pszichiátriai betegség is, valódi sorscsapás. Mona húszéves lehetett talán, amikor a bipoláris depresszióját diagnosztizálták. Az első mániás epizód már-már legendássá vált a családban. Már akkor is elvágyódott, mint később majd mindig. A család lakása, pont az alexandriai korzón volt, reggelente az erkélyen teázgatva bámulta a háborgó földközi tengert, és elképzelte, hogy mi lehet a túlparton.  Egy reggel aztán elindult. Azt vette a fejébe, hogy a vízen átsétál Európába. Úszni nem tudott, majdnem megfulladt.

A mániás depresszió és az iszlám nőkkel szemben támasztott elvárásai nemigen férnek össze. Amikor Monán kitört a mánia, elkódorgott. Hol egy kis sivatagi oázisban szedték össze, hol egy Szudán felé tartó buszon, ráadásul kész csoda, hogy életben maradt, mert olyan kihívóan viselkedett, hogy a felbőszűlt erénycsőszök bármikor meglincselhették volna. A család kétségbeesett. Megpróbálták férjhez adni, de sajnos Mona minden kérőnek mesélt a betegségéről, szinte már az első randevún, így a kérők rendre megfutamodtak. Talán Monának más tervei voltak, mint a férjhezmenetel. Azt hiszem, élvezte a szabadságot, meg a kalandjait, amelyekre soha nem kerülhetett volna sor, ha nem beteg. A betegség kellett hozzá, és a hormonoktól megbomlott elme, hogy fel merje rúgni a vallás és a szigorú társadalmi normák által rákényszerített elvárásokat. A családnak nem volt pénze a drága kórházi gyógykezelésekre, így Monát nem engedték többet ki egyedül a lakásból, a kisszobában tengette az életét. Monát ezután évekig nem láttam, nemigen jutottam el akkoriban a családhoz Alexandriába.

Legközelebb akkor találkoztunk, amikor a nagynénémmel Budapestre érkeztek az édesanyám temetésére. A legendás szépségnek már nyoma sem volt. Az állandó bezártságtól a bőre elszürkült, elhízott, és az antipszichotikumoktól az arca táskás, vizenyős lett. Szomorúság, beletörődés lengte körül. Szórakozni nemigen vittem őket, hiszen temetésre jöttek, de azért egy-két nagyobb sétát tettünk a várban, a városligetben, és az operaházba is elvittem őket egy balettelőadásra. Mona élvezte. Több év bezártság után egy kisszobában, az a néhány séta Budapesten maga volt az élet. 

Az utolsó napjukon Mona és a nagynéném, Adria éppen a bőröndöket pakolták, lassan indulnunk kellett a repülőtérre. Hirtelen heves szóváltásba keveredtek, talán azon, hogy mit hová pakoljanak, vagy hogy Mona mit vegyen fel, majd a bejárati ajtó becsapódott, Mona a szőrös rózsaszín házi papucsában, és egy szál kardigánban elviharzott, mint a szélvész. Néhány percbe tellett, mire felocsúdtunk, majd elindultam Mona keresésére. Először gyalog jártam be a környéket, majd autóval. Később már a szomszédlányok is bekapcsolódtak biciklivel a keresésbe. Semmi. Több óra hiábavaló keresés után nem maradt más hátra, elindultam a rendőrségre. Nem kis erősfeszítésembe tellett, hogy rávegyem őket, hogy elkezdjenek keresni egy felnőtt nőt, aki alig néhány órája tűnt el, de végül sikerült megállapodnunk abban, hogy Mona ön- és közveszélyes, és így végre elindulhatott a körözés. A rendőrök felajánlották, hogy járjuk együtt végig az aluljárókat, pályaudvarokat, ahol meleg van, abban reménykedve, hogy a hideg elől talán oda menekülhetett. A „nyomozás” során megtudtam, hogy szimpatikus fiatal rendőrtisztnek évek óta megromlott a házasélete, az asszony elzárkózik, már mindent megpróbált, nincs mit tenni. Érdeklődve hallgatta, hogy hogyan segíthet ebben a párterápia, a végén még egy párterapeuta telefonszámát is elkérte tőlem, Monát azonban nem találtuk meg. Otthon a nagynéném már szinte megállás nélkül imádkozott, apámból pedig, mint vészhelyzetben mindig, előbújt a gyermeki lelke. Apa előadott egy hosszú bonyolult történetet arról, hogy a Bajza utcában öreg kurvák élnek. „Az öreg kurvák, mind beszélnek franciául, és Mona is”, folytatta apa, „úgyhogy nincsen semmi baj, biztosan ők fogadták be”. Majd mint Poirot, miután jól végezte a dolgát, és megoldotta a rejtélyt, elégedetten megpödörgette a bajszát és aludni ment. Én pedig egész éjjel virrasztottam a szegény nagynénémmel, Adriával. Másnap a rádióval próbálkoztunk. Be is mondták, hogy megszökött egy egyiptomi lány, rózsaszínű szőrös papucsban és fekete kardigánban. A hallgatóktól sok telefon érkezett. Az egyikük látni vélt egy egyiptomi lányt szőrös kék házipapucsban a Dózsa György úton, egy másik viszont az állította, hogy lement alfába, és látta, hogy Monát a Garay téri arabok rabolták el, és most bekábítószerezve fekszik egy lakásban. Mások csak a jókívánságaikat küldték. Szóval a rádióval sem mentünk semmire.

Mona az eltűnését követő harmadik estén érkezett haza taxival. Elmesélte, hogy elaludt egy erdőben, ahol egy idős házaspár megtalálta, és hazavitte a vidéki házába. A házaspár nagyon szegény volt, mondta, de megetették, jól tartották. Állítólag valaki hallotta a rádiót, és szólt nekik, így küldték harmadnap haza. A történet több ponton sem stimmelt: Milyen erdőben járhatott Budapest közepén? Hogyhogy csak harmadnap került meg, amikor a rádióműsor már előző nap délben lement?  Ráadásul, ha a házaspár ilyen szegény volt, hogyhogy nem jelentkeztek legalább a taxi áráért? Ráadásul Mona egy nagyméretű férfipulóverben érkezett haza, amelynek az eredetét egyikünk sem firtatta. Utánamentem a szobájába. A nyakán (szerencsére csak én) az eltöltött szerelmes éjszakák nyomait fedeztem fel. Elmosolyodtam. „Vegyél fel egy sálat” mondtam neki, majd megkérdeztem: „Jól érezted magad?” A fénykorát idéző finom mosollyal alig láthatóan biccentett nekem. Nem bántam már a két átvirrasztott éjszakát. Hála istennek semmi baja nem esett és még jól is érezte magát. Most már végképp nem bánom a történteket. Hiszen, ha jól tudom, ez volt Mona utolsó nagy szökése.