Nem mindig akkor megyek át oda, amikor szeretném. Néha pedig, ha átjutottam, nehezen jövök vissza. Az is előfordul, hogy nyitva az ajtó, és mégsem megyek be. Olyankor félek. Hogy milyen is a másik szoba? Pont olyan, mint ez. Ugyanezek a bútorok, ugyanezek a tárgyak. Hogy miben más? Ott nem ma van, hanem öt év múlva. Néha a szoba megtelik emberekkel, néha pedig csend van, nincs ott senki. Hogy lehet ez? Ott folyamatosan változik minden. Ha itt hibázok, ott keményen bűnhödnöm kell. Ha itt megbetegszek, ott lehet, hogy már nem is létezek. Mindig is tudtam, hogy ami itt történik, az befolyásolja az ottani eseményeket. Amióta megtaláltam az átjárót, és gyakran megyek oda, már azt is tudom, hogy ez fordítva is igaz. Ha ott üresen kong a szoba, itt is alig bírok megmoccanni a tehetetlenségtől. Ha ott nem vár senki, itt is egyedül töltöm a napot. Talán nem kellene annyit odajárnom, talán könnyebb lenne. De most már nyitva az ajtó. Mostanában már azt sem mindig tudom, hogy melyik szobában vagyok éppen. Pedig fontos lenne. Talán majd mindent felcímkézek: „Mai vacsora”, „Ebéd öt év múlva”, „Itt még barátom”, „Ott majd ellenségem”, „Itt is szeretem”, „Ott is szeretem”, „Itt még jól megvagyunk” „Ott már látni sem bírjuk egymást”. Csak hát hol címkézzek? Itt az ittet és ott az ottat? Vagy épphogy itt az ottat, és ott meg az ittet? Egyáltalán nem mindegy. Ezen múlik minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése