Narancs

Narancs szerette a nevét. Szívesen gondolt magára úgy, mint a zamatos, lédús gyümölcsre, amelybe ha beleharapnak a fanyar, de édes íze összerántja a nyálkahártyát, és a leve kéjesen csorog végig a torkon. Narancs arra született, hogy adjon. Az évek során sokan megízlelték, szórta az illatos permetét, és az édes nedve sok szomjazó toroknak hozott enyhülést. Nemcsak a nedűjét osztotta meg persze, hanem adott mindent, amire szükség volt. Az elesetteknek támaszt, a reményteleneknek vigaszt, a vándoroknak szállást, az éhezőknek ételt.

Egy nap aztán Narancs észrevette, hogy kezd kiszáradni. Még mindig illatos volt, az íze is fanyar, de hirtelen rádöbbent, hogy már korántsem olyan lédús, mint korábban. Nyilván nem egyik percről a másikra állt be a változás, csak addig nem vette észre. Egy nap aztán, amikor elsétált mellette egy szomjazó ember, és ahelyett, hogy észrevette volna, egyszerűen csak odament egy vízcsaphoz, hogy igyon, tudta, hogy mindennek vége. Mintha egy feneketlen mély gödörbe zuhant volna, nem volt, ahol megkapaszkodjon. Elvesztette a nevét, láthatatlanná vált. A következő évek lázas kereséssel teltek, új nevet akart találni magának. Sok nevet kipróbált, de olyanok voltak, mintha valaki más kabátját húzta volna magára. Az egyik lógott rajta, a másik szorította, vagy egyszerűen nem állt jól rajta. Szép lassan belefáradt a keresésbe, és úgy döntött, arc nélkül, név nélkül marad. Próbált beleolvadni az arctalan testtelen lelkek tömegébe, de nem ment. Túl sokáig volt neve. Úgy döntött árnyékká változik. Szép kontúros mélyfekete árnyék lett belőle, tökéletesen tudta követni a járókelőket. Árnyékként még megélt néhány szép napot, néhány járókelő izgalmas kalandokra csábította, de aztán egyszercsak ennek is vége lett. Utoljára egy gyönyörű kislány árnyékának szegődött, úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Mindent együtt csináltak, ráadásul a kislánynak nagyon szép neve volt, az Árnyék büszkén viselte. Úgy volt, hogy együtt fog megöregedni vele. A kislány azonban meghalt. Az Árnyék követte. A kislány neve már az ő neve is volt, és nem akarta elveszíteni ezt a nevet is. Úgy döntött, egy napsütötte mezőn fog megpihenni, egy erdő mellett, a patak partján. A mező lassan zarándokhellyé vált. Narancsligetnek nevezték el, bár senki nem tudja hogy miért, hiszen egy narancsfa sem nő rajta. Tavasszal azonban, amikor párás a levegő, a földből narancsillat árad. Főleg a gyerekek szeretnek erre a helyre járni. Csak ők hallják, hogy amikor Narancs a kislányra gondol a patak pont olyan hangon kacag, mint ahogyan a kislány nevetett.