Búcsu apától

 

Tárgyak

Apu kedvenc tárgyait rakosgatom gondolatban, a világvevő rádiót, amin fogni tudta az amatőr rádiósokat, a taxisokat, és a rendőrség URH adóját, a Ronson öngyújtót, a szipkáját, a tollakat, és persze a híres karórát. Ketyeg a karóra. A számlapon percenként feltűnik Khaddafi elnök integető képe…

Már nem működik pontosan, mert apu a halála előtt beleejtette a teáscsészébe, de ha sokat rázogatja az ember, a számlapon még elő lehet csalogatni Khaddafit. A családi legenda szerint Khaddafit apu majdnem megbuktatta az egyetemen (a diákja volt), de aztán anyám megsajnálta a szegény diákot, akinek az apja állítólag pont a vizsgaidőszakban haldoklott a sivatagban (akkor még nem forradalmár volt, csak egy szegény diák), és rábeszélte apámat, hogy engedje át. Így lett a karóra. Az órát apám az elnöktől kapta személyesen, mikor Magyarországra látogatott. A Ronson öngyújtót azóta ellopták, a karórát már senkinek nem mutatom meg, a régi barátok már ismerik a történetét, az új barátok viszont már nem ismerik apát, és a karóra is egyre nehezebben jár.

Apu teste

Apa testéhez való természetes viszonya és a szégyenlőssége egyszerre szőtte át a kapcsolatunkat. Talán ötéves lehettem, amikor ebéd után apuval sziesztáztunk az ágyon. Apu mesélt. A hasára hajtottam a fejem, és hallgattam, ahogy dolgoznak a gyomornedvek, apu pedig kommentálta az eseményeket: „Megjöttek, vigyázat támadás!” Gyerekkoromban sokat szégyenkeztem apám miatt, például amikor pizsamában fogadta a családlátogatásra érkező osztályfőnököt, vagy amikor „Hajrá Fradi!”- felkiáltással hangosat szellentett. Később már imponált a testéhez fűződő fesztelen viszonya, és az a könnyedség, amellyel áthágta a társadalmi elvárásokat. Ekkor már apa humorát is értékeltem: „Jövök Torgyán!” – kommentálta például, amikor kicsoszogott a vécére. Már megszoktam, már nem pirultam el, mint gyerekkoromban, az egyébként szégyenlős apámon, aki olyan otthon érezte magát a testében, hogy az egész világ előtt kitárta, megmutatta a belsejét.

És mégis, milyen nehéz volt, amikor kiszolgáltatottá vált. A riadt és szégyenlős öreg test a zuhany vízsugara alatt, mintha tiltakozott volna: „nem akarom, hogy így lássatok!”

Egyiptom

Apa 56-ban jött el Egyiptomból, és soha többet nem tette volna be a lábát a szülőföldjére, ha a halála előtt egy évvel nem vittük volna el egy utolsó látogatásra.

A távozása körülményei homályosak. Annyit tudok, hogy apa akkor a modern művészetek múzeumának az igazgatója volt, és aktívan politizált. Még egy tüntetésről is hallottam, amelyen a lázongó diákok felgyújtották az amerikai zászlót, és apa összeverekedett az akkori elnök, Nasser, öccsével, aki korrupt politikus hírében állt. Hogy utána mi történt, nem tudom. Annyit lehet tudni biztosan, hogy apa elvesztette az állását, és elhagyta az országot. Évekig hontalan volt, csak a következő elnök Sadat idején kapta vissza az egyiptomi állampolgárságot. Soha nem beszélt Egyiptomról. Amikor arról kérdezgettük, hogy mi történt, általában hallgatott. Egyszer bukott csak ki belőle a sértettség és a fájdalom, amikor azt mondta: „Akkor megyek csak vissza, ha bocsánatot kérnek tőlem!” Nem kértek…

Hogy mi vette rá, hogy eljöjjön velünk akkor utoljára? Nem tudom… Talán nem is fogta fel, hogy hová indulunk. Az első este a nagynéném szalonjában a ráismerés örömével figyelte a saját festményeit a falon, és a szobrot, amit ő készített a nagynénémnek nászajándékba. Másnap jött a filmszakadás. Mindenkihez csak angolul volt hajlandó szólni, senkit nem ismert meg, és szemmel láthatóan nem tudta, hogy hol van. Hogy mi okozta a filmszakadást? A negyvenkilenc évnyi száműzetésből való hazatérés sokkja? A beteljesületlen vágyak, a hiányok, a sértettség és az indulatok csatája a lelkében, amelyeket már nem volt lehetősége és ideje feldolgozni? A repülőút következtében keletkezett keringési rendellenesség az agyban? Soha nem fogjuk megtudni.

Apu és a szex

Hosszú nap volt, késő este érkezek meg a lakásba. Apu tévét néz. A tévében egy meztelen „táncosnő” vonaglik a lángnyelvek fölött. Leülök apa mellé, megigézve nézzük a mutatványt. Apa hirtelen zavarba jön. „Bűvészmutatvány van a televízióban” – mondja, majd csatornát vált.

Aput anya halála után kezdték el újra érdekelni a nők és a szex. Anya halálakor még fiatal volt, 62 éves, de olyan régen nem foglalkozott már „ezekkel a dolgokkal”, hogy mind meglepődtünk a hirtelen támadt érdeklődésen. Leginkább a beszorítottságot éreztem rajta, hogy menekül, hogy nincs ereje szembenézni azzal, hogy az életének egy időszaka örökre lezárult, hogy már csak a magányosan töltött esték, az elhanyagolt lakás várják, amelyet nem érintenek szorgos asszonyi kezek.

Apu és a „pólónők”

Az utolsó években, amikor apu már nagyon beteg volt, eljött az ápolónők, vagy ahogy apu nevezte őket, a „pólónők” ideje. Az első harcos Erzsike volt, egy becsületes, de idős asszony Kolozsvárról, aki, jobban visszagondolva a dologra, maga is gondoskodásra, törődésre szorult volna. Aput zavarta a riadt tekintete, a folyamatos aggodalmaskodása, a fontoskodása. Mikor megkérdeztem, apától, hogy milyen volt az ebéd, rosszindulatúan hunyorgott, és így szolt: „Eszkábált valamit…” Rossz előjel. Amikor pedig Erzsike be akarta adni a gyógyszerét, és így szólt: „Muki bácsi, mondja szépen, hogy „Ááá”, az apám merengve ránézett, és azt mondta neki, hogy: „Béé”. Lehet, hogy leépültem szellemileg, de teljesen hülye azért még nem vagyok, sugallta a gunyoros tekintete. Ekkor már tudtam, hogy Erzsikének nincsen maradása.

A következő pólónő, az ötvenes, stramm, széles vállú, kikapós Marika lett, aki a végsőkig kitartott apa mellett. Marikát más fából faragták, mint Erzsikét, rögtön kijelentette, hogy főzni, bizony nem fog, sem takarítani, de legalább nem tévedt el mindig hazafelé a Hunyadi téri piacról, és jól megértették egymást apával. Csak Marika „lovagjai” jelentettek némi fennakadást, mert Marika bizony kikapós volt, de megbirkóztunk ezzel is, azaz szép lassan kénytelenek voltunk hozzászokni a „lovagokhoz”, végül is a bájos Marikában pont az vonzotta a „lovagokat”, mint ami apámat is, a határozottsága, a kacérsága és nőiessége.

Apu halála

Apu már napok óta nem eszik. Tiltakozó kézmozdulattal hárítja el a próbálkozásainkat, hogy egy kanál levest a szájába adjunk. Az én apám, aki imádta a gyomrát. Az apám, aki elment az anyám főnökéhez, amikor sokat túlóráztatta, hogy tiltakozzon, hogy nincs otthon főtt étel. Az apám, aki arab társalgás órákon, végig recepteket mesélt a tanítványainak. Talán csak ennyi marad a végén, hogy magunk dönthetünk arról, hogy mikor megyünk el. Talán akkor tudjuk magunkat átadni az ismeretlennek, ha ennyi irányítás még a mi kezünkben marad.

Apu temetése

Apa meghalt. Órákon belül jelentkeznek az arab barátok és rokonok. A tét apa lelki üdvössége. Apának már mindegy gondolom magamban, legyen meg az akaratuk, az iszlám temetés. Bár amióta az eszemet tudom, apám nem járt mecsetben, és fiatalabb korában fennhangon hirdette, hogy ateista, de végül is most sem kell elmennie a mecsetbe, az imám jön el hozzá. Minden protekciót igénybe veszek, hogy a két unokatestvérem, Magda Alexandriából, és Hishám, aki több éve Hollandiában él, vízumot kapjon, és el tudjon jönni a temetésre. A család szemében ők a zálogai annak, hogy minden rendben fog menni a temetésen. A rokonok megérkeznek, másnap már beszélünk is az imámmal, hogy a család férfi képviselője Hishám, a hagyományok szerint részt tudjon venni a halott mosdatásán. Miközben az imámmal beszélünk, Hishámot kiveri a hideg veríték, látom, hogy fél, a háta közepére kívánja az egészet, de Magda kemény hangon rárivall: „Legyél már végre férfi!” Szerencsére az imám, aki szintén észleli Hishám szorongását, egy mesteri csellel megoldja a dolgot. Amikor másnap 10-kor, a megbeszélt időpontban megjelenünk a halottasházban a mosdatásra, az imám sajnálkozva fogad: „Sajnos elkéstetek, már elkészültünk vele.” Hishámmal hallgatólagosan megegyezünk, hogy nem szólunk a dologról Magdának. Eljön a temetés napja. A temetőben tömegével jelennek meg az egyiptomi és a líbiai követség dolgozói. A koporsót a férfiak szoros gyűrűje veszi körül. Esélyem sincs, hogy a közelébe férkőzzek. Amikor a koporsót a sírhoz kísérjük, szintén a férfiak zárt gyűrűjén kívül rekedek, a hátsó sorban kullogok. Most értem csak meg teljesen, hogy a mindig is fájó távolságot, amely köztem és az apám között volt, nem az apám teremtette. A férfiak szoros gyűrűje mindig körülvette őt, ők voltak azok, akik nem engedtek közelebb hozzá. Megértem, azt is, hogy miért volt fontosabb a fiúgyermeke a számára. Nem azért, mert jobbnak, többnek tartotta a bátyámat, mint engem, hanem mert ő volt az a gyermeke, akit közel engedhetett magához, akit nem zártak el tőle. A temetés során még van egy kis fennakadás, mert Magda unokatestvérem mindenáron fel akarja feszíteni a zárt koporsót, nehogy bennrekedjen a zárt dobozban apa lelke. Ha ennyire nem bíznak a lélekben, hogy feltételeznék róla, hogy meg tud birkózni néhány szöggel, hogyan bízhatnak az örökkévalóságban?

Úgy képzelem, ha lenne túlvilág, apa ott is elkövetne valamilyen csibészséget. Talán becsempészné egy disznó csontvázát a koporsóba, hogy Allah meglepődjön, amikor felnyitja a koporsó fedelét, a mennyország kapujában pedig megkérdezné, hogy milyen ott a koszt, mert ha rostonsültet csak a pokolban adnak, akkor köszöni szépen, de ő inkább odamegy.