Osztálytalálkozó

Hogy ezek mind milyen unalmasak, gondolta Ági az étterem előtt cigarettázva, mert naná, hogy az osztálytalálkozót olyan helyre szervezték, ahol még egy cigit sem lehet elszívni. Már órák óta nézte a családi fényképeket, és hallgatta, hogy kinek hány szobás lakása van és milyen autója, és mostanra megfájdult a feje. Majdnem mindenki eljött, csak egy páran maradtak távol. Zoltán néhány évvel korábban lett öngyilkos, Nóri pedig már több, mint tíz éve meghalt egy akut lefolyású szklerózis multiplexben. Kriszti, aki már a gimnáziumban is élsportoló volt és osztályelső biológiából, már több éve az Egyesült Államokban dolgozott kutatóorvosként. Legtöbbet azonban mégis Annáról pusmogtak, aki már az előző osztálytalálkozóra sem jött el.

Anna már a gimnáziumban is magának való, furcsa lány volt. A csapzott hajával, vastag szemüvegével, hajlott hátával soha nem tartozott a legnépszerűbbek közé. A szünetekben soha nem mozdult el a helyéről, nem barátkozott senkivel. A nagyszünetben mindig pálpusztais szendvicset evett, és a sajt átható szaga, ami körüllengte, még tovább növelte az elszigeteltségét. 14 éves korától céltudatosan korboncnoknak készült, mint az apja. Ágiban, aki Anna mögött két sorral ült, áthatolhatatlan falat emelt a pálpusztai szaga, és a boncasztalon fekvő hullák képe, ami gyakran megjelent a fantáziájában, így a gimnázium négy éve alatt, egy szót sem váltott vele.

Amikor Ági visszament az étterembe, a lányok éppen Anna távolmaradását taglalták. Anna rögtön az orvosi elvégzése után egy vidéki kórházban helyezkedett el patológusként. Néhányan az osztályból ekkor még tartották vele a kapcsolatot, de aztán kitört a botrány. Anna ugyanis összejött a kórház fűtőjével. Hiába volt a családi fenyegetés, hogy kitagadják, az osztálytársak kitartó győzködése, Anna nem tágított. Inkább megszakította mindenkivel a kapcsolatot. „Hogy történhetett?” – tették fel többen is a kérdést. Hiszen mindig is olyan értelmes, tartózkodó lány volt.  „Ez elég egyszerű,” – szólalt meg ekkor Ági – „valószínűleg szomszédok voltak. Tudjátok a patológusok és a fűtők általában a kórház alagsorában dolgoznak.”  A képzeletében megjelent a kórház lüktető gyomra, a földi pokol legalsó bugyra, Anna hosszú finom újai (mert a kezei nagyon szépek voltak), amelyek utoljára érintik a holtakat, mielőtt elindulnának a végső útjukra, és a fűtő izmos, felhevült teste, aki a lapátjával csak hányja, hányja a szenet a kályhába, mintha legalábbis a pokol kénköves tüzét táplálná. A tüzet, ami felemészti a vágyainkat, szorongásainkat, félelmeinket.

Ági soha többet nem ment osztálytalálkozóra. Annával azonban néhány hónap múlva felvette a kapcsolatot. Néhányszor a vidéki otthonukban is meglátogatta őket. Pont úgy volt, mint ahogyan sejtette. Anna és a társa összetartozott. És Ági ekkor rájött, hogy miért kerülte annyira Annát a gimnáziumban. Pont azért, ami most a leginkább vonzotta benne. Ez a lány szerette az életet: a kínjaival, bűzével, szorongásaival és félelmeivel.