Vannak napok, amikor megtalálod a szavakat, máskor csak a csend van. A csendnek is van hangja. A békés csend lágy hangon dalol, a borongós csend sustorog, a fájdalmas csend egy visszafojtott jajszó, a fagyos csend sistereg, a fojtogató csend egy távoli zúgás, a sejtelmes csend édes szavakat súg a füledbe, a zaklatott csend zakatol. Az üresség csendje viszont néma, mint a verem mélye, se a hangok, se a fény nem szűrődnek be oda. Meg lehet szokni, de a csendek közül a legkínzóbb. Fagyos karokkal ölel magához, és magával ránt a sötétségbe. Elveszíted az eszméleted, és csak akkor térsz magadhoz, amikor a verem mélyén a földhöz csapódsz. Ha szerencséd van, a verem mélyére beszűrődik egy-egy emberi hang vagy szó, abban megkapaszkodsz. Amikor nincsenek hangok, még sokáig fekszel ott mozdulatlanul. Erőt gyűjtesz. Aztán lassú kitartó munkával elkezdesz egy kötelet fonni a saját belső hangjaidból, hogy felkapaszkodhassál a felszínre. A felszínre érve még sokáig kóvályogsz, elvakít az erős fény. Aztán a külvilág lassan kirajzolódik körülötted. Szavakat keresel, hogy megragadjad a körülötted zajló eseményeket. Megpróbálod megjegyezni őket. Hogy amikor legközelebb ott leszel a mélyben, legyen mibe kapaszkodnod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése