Már egy éve így megy. Amikor én mennék, a másik maradni akar. Amikor beszélgetnék, makacson hallgat. Ha otthon békésen pihennék, a másik lohol, mint az űzött vad. Mintha szántszándékkal mindig az ellentétét akarná tenni annak, amit én szeretnék. Sokszor próbáltam már meggyőzni, kérlelni, fenyegetni, hiába.
Talán így kell ennek lennie. Ha mindig az lenne, amit én akarok, talán kiderülne, hogy nem is azt akarom, amit én gondoltam, hanem azt, amit a másik, vagy hogy semmit sem akarok. Mégsem hagy nyugodni a kérdés, miért jött, mit akar? Talán mindig is itt volt, csak eddig én erősebb voltam nála és nem hagytam, hogy hallassa a hangját? Talán nehezemre esne egyedül elviselni magamat, és kettő kell belőlem, hogy megbirkózzak a feladattal?
Lassan kezdem megszokni, hogy ketten vagyok. Nem is lenne semmi baj, valahogy megoldanánk a dolgot, néhány dologban azonban egyikünk sem enged: a másik előre menne, én pedig hátra. Amikor pedig én legszívesebben meghalnék, a másik élni akar. Most tehát egy helyben toporgunk félig élőn, félig holtan, se nem itt, se nem ott. Majd csak elunja valamelyikünk a dolgot. Vagy így maradunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése