Minden terapeutának vannak kedvenc páciensei. Az egyik kedvencem akkoriban Niki volt. Niki állami gondozott volt. A nevelője kérésére vettük fel a pszichoterápiás osztályra. Ragasztózott, kezelhetetlen volt, és rettenetesen levert. Már az első pillanatban megkedveltem, pedig a terápiás üléseken általában vért izzadtam vele. Hogy hogyan zajlottak ezek az ülések? Hát nagyjából így:
Niki bejön a szobába, leül, kinéz az ablakon. „Hogy van?” „Köszönöm megvagyok” – válaszolja. „Bővebben?” Semmi válasz. Ülünk. A csend keltette feszültség fokozódik. Amikor már nem bírja tovább, megkérdezi: „Meddig kell még itt ülni?” „Még fél órát, de ha akar, elmehet” – mondom. Mire ő: „Nem, nem, megvárom”. Majd csend. Negyedóra múlva: „Meddig kell még itt ülni?” „Még negyed órát, de ha akar, elmehet.” „Nem, nem, megvárom.”
Így ment ez ülésről ülésre. Csak ültünk csendben óráról órára, hétről hétre. Kostólgattuk egymást: ki meddig bírja, ki meddig megy el, ki az erősebb és ki a gyengébb. Körülbelül egy hónap múlva szólalt meg. A következő hónapokban sokat beszéltünk az életéről, a problémáiról, de azt hiszem, hogy az első hónap volt a munkánk legfontosabb szakasza. A csend.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése