Az én családomban mindenki stílusosan távozik az életből. Anyám október 23-án, te pedig, akinek a rock and roll volt maga az élet 29 évesen, mint a nagyok… Mindig is üstökös pályát terveztél magadnak, sokszor beszéltél róla, hogy harminc éves korod előtt elmész, és megcsináltad. Öt lépés a konyhától az előszobáig és vége. Mintha maga Pai Mei mester alkalmazta volna rajtad a híres szívrepesztő technikát. Hogy mit éreztünk mi, akik maradtunk? Fájdalmat, haragot, kétségbeesést, tehetetlenséget. Megúsztad. Jogod volt hozzá? Igen jogod. Hiszen a te életed volt. Tényleg ezt akartad? Még az is lehet. Hogy jól tetted-e? Talán igen. Mi, akik maradtunk, nem próbáltuk ki, hogy milyen a csúcson távozni a pályáról.
Utoljára a Fregattban találkoztunk, az akkori törzshelyeden. Szokásodhoz híven a női vécé mellett támasztottad a bárpultot. Itt minden csaj megfordul a bárban, mondtad vigyorogva. Majd három nap múlva arra értem haza, hogy már sehol sem vagy.
A rock and roll-tól óvtál, mint a pestistől. Emlékszem mennyit könyörögtem, hogy vigyél magaddal dolgozni a koncertekre. Huszonéves kiscsajként be voltam sózva, hogy ott nyüzsöghessek a zenekarok között, de persze soha nem mehettem. Tiszteletjegyet mindig kaptam, de a backstage tiltott zóna volt: „Csak nem képzeled, hogy odaengedlek ennek a csürhének a közelébe?” Persze annál jobban izgatott a dolog.
Te elmentél, de a rock and roll maradt. Ruhára soha nem költenék húszezer forintot. Na de egy Roger Waters, egy King Crimson vagy egy Bowie koncertjegyre? Nem kérdés… Ha emlékezni akarok rád, koncertre megyek, nem a temetőbe. Bár a sírodon egy Frank Zappa sor áll: „You are what you is.” Anyám, aki nem volt rocker azért tudta, hogy mást nem írhatunk oda… A rockerek nem valók a temetőbe. Nem véletlen mondogattad, a testemet adjátok az éhező kutyáknak, vagy az orvosi egyetemnek.
A rock and rollból vagy kikopik vagy belehal az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése