Meleg barátaimmal még a Rácz fürdő konditermében ismerkedtünk meg a nyolcvanas években. Akkoriban még nemigen jártak konditerembe az emberek Budapesten, csak néhány megszállott, meg persze a melegek, akik már akkor is tisztában voltak azzal, hogy keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy szeressék és elfogadják őket. Szóval a Rácz fürdő vendégei szegről-végről mind ismerték egymást. Hamar összebarátkoztunk, és perceken belül azon kaptam magam, hogy egy melegszívű családba kerültem. A közös nyaralásokon mindig kávé és frissen sült tojás illatára ébredtem, és megvoltak a közös családi ünnepeink, hagyományaink is, például a Sándor, József, Benedek napok, és az augusztus huszadikai dinnyeevések. Egymáshoz fordultunk, ha bajban voltunk, és a „családban” mindig lehetett számítani valakire.
Egy napon, amikor megérkeztem Zoltánékhoz, akiknek a lakásában a leggyakrabban gyűlt össze a csapat, vastag hegesztett rácsot találtam a lakás ajtaján. Megtudtam, hogy a szomszédok, akik addig úgy tudták, hogy a párjával testvérek, de valahonnan megneszelték, hogy melegek, fejszével és vasrudakkal estek az ajtónak. Soha nem felejtem el, hogy Zoltán barátom, akinek akkoriban nem volt rendben a házasélete, röhögve és egyben keserűen azt mondja nekem: „Most mondd meg Lucia, hát nem mindegy nekik, hogy férfival nem baszok vagy nővel nem baszok?”
Az utóbbi években, ha magam nem is mindig mentem el, mindig figyelemmel kísértem a Gay Pride felvonulást, a Meleg Büszkeség napját. Valóban magamutogatásról lenne szó, ahogyan sokan mondják? Ahogy elnézem az ellentüntetők agresszív tömegét, nem hiszem. Összeszorul a gyomrom, amikor látom, mennyien akarják bántani az én melegszívű barátaimat. A rácsok mindenesetre még mindig ott vannak az ajtón. Ha az ő helyükben lennék, a rácsok az én ajtómon is ott lennének, pedig útálom a rácsokat, ahogyan ők is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése