Bye-Bye life 15

15. nap délelőtt

A tegnapi napot úgy töltöttem, mint „a borsodi férfi, aki úgy beherbálozott, hogy nem vette észre, hogy a saját apja hátba szúrta egy húsz centis késsel” (2 nappal ezelőtti 444 szalagcím). Délután öttől reggel 6-ig egyhuzamban aludtam, rövid ébredésekkel, még enni, inni sem volt energiám, de már előtte is csak kóvályogtam egész nap. Kora délutántól, amikor beütött a szer, már az is teljesen hidegen hagyott, hogy valószínűleg hamarosan meg fogok halni. Jobban be kell állítani majd a fájdalomcsillapítást a doktornővel, ha találkozom vele.

Legalább kiderült, hogy nem ezt akarom. Meg akarom élni ezt az időszakot, még ha nehéz is. Meg akarom élni a bánatot, az örömöt, a meghitt találkozásokat a barátaimmal. Ma megpróbálom kihúzni legalább délutánig két Cataflammal, és a Contramalt csak kora este bevenni, hogy legalább legyen egy fél napom. Meg kell találnom a fájdalom és az érzelmi tompaság közötti élhető határmezsgyét.

Szóval a bakancslista sajnos nemcsak lelki kérdés. Már megint nem úgy van, mint a filmekben. Közbeszól a test. Ha túl erős a fájdalom, attól nem vagyok jelen, ha nagyon ki vagyok ütve attól. Kár, hogy nem gyártanak daganatos betegeknek kokain alapú fájdalomcsillapítót. Az ópium nem az én szerem.

Még mindig tompa vagyok a tegnap esti Contramaltól. Engedek fürdővizet, és keresek valami pörgősebb  zenét, hátha attól feléledek. Nincs energiám keresgélni, bekapcsolom a Tilost. Abból nem lehet baj.