Bye-Bye Life 17

17. nap reggel

A ma reggel első fele ismét testi rehabilitációval telt. Megint beállt a derekam. Ma már 1 óra alatt sikerült mozgásképes állapotba hoznom magam. Haladok. Tulajdonképpen nem is baj, hogy reggel nem rögtön ereszkedek le a lelkem legsötétebb bugyraiba, mert lefoglalnak a testi teendők. Jó érzés, hogy a sok éven át végzett testtudati munka segít abban, hogy legalább a betegségemmel járó járulékos tüneteken enyhítsek.

Lassan ott fogok tartani, mint az öregurak Sorrentino Ifjúságában. Arról fogok beszélgetni a barátaimmal, hogy ma reggel a vécén csak úgy zubogott, mint a vízesés, vagy csak csepergett.

Kálmán László halála megrázott. Nem volt sok kapcsolatom vele, szerettem a műsorát a rádióban, a cikkeit és itt lakott a szemben levő házban. Néhány hete még láttam kutyát sétáltatni a Radnótiban. Délelőtt néha úgy cigiztünk, hogy ő is kihajolt a dolgozószobája ablakán (időnként Tilos interjút is így adott) meg én is a nagyszoba ablakán, és ráláttunk egymásra. Ilyenkor néha odabiccentettünk egymásnak. Nyilván az is megrázó, hogy úgy tűnt el hirtelen az életből, a szomszéd házból, mint ahogy talán hamarosan én fogok.

Lassan kezdek visszatalálni a hétköznapokba. Bizonyos teendőket már elintézek. Tegnap felvágtam a zöldséget a vacsorához, ma reggel megrendeltem néhány dolgot, amire szükségünk van. Délután lehet, hogy a tegnap szedett lila pereszkét is megfőzöm és veszek valami virágot a holnapi esküvőre. Azon gondolkozom, ez vajon jó-e vagy rossz. Nem akarok észrevétlenül kikopni az életből. Másrészt nem telhet minden idő drámai pillanatokkal és meghitt találkozásokkal, még ha kevés van is belőle. Szóval talán inkább jó.