Bye-Bye life 23

23. nap

Ma megvolt a Nagymaros-Zebegény-Nagymaros kör. Rövidített útvonalon (13 kilométer) 3 km/óra sebességgel, ami pont a fele annak, amit jobb formámban hoztam. De akkor is megvolt. Ahhoz képest, hogy két napja alig tudtam levonszolni magam a sarki boltba, nem rossz. És a fájdalom nem fokozódott, hanem inkább enyhült tőle.

Az erdőben megint azt éreztem, hogy élek. Nemcsak azért, mert az erdő szép, hanem azért is, mert végre azt éreztem, én uralom a testem, nem pedig a betegségem. Ma először éreztem, hogy az egy hónapos kényszerpihenő alatt elsorvadtak az izmaim, és összeesett a tüdőm. A dohányos tüdőmet, eddig sportolással tartottam karban. A heti három futás és egy-két kirándulás csodákat tett vele. Most nehezen bírtam szusszal, de egy-két kilométer után éreztem, hogy a tüdőm ismét megtelik levegővel, ott is, ahol a kirándulás elején még nem. Szóval akárhogyan alakulnak is a dolgok, menni kell. Ha van gyógyszer azért, hogy bírjam a kezelést, ha nincs, azért hogy az utolsó heteim, hónapjaim ne ágyban fekve töltsem el. Megbeszéltük Gergővel, hogy mostantól hetente kétszer megyünk kirándulni, a hét elején befejez egy határidős munkát, és végre lesz rá ideje.

Az elmúlt napok testi fájdalmai közepette elkezdtem megérteni, hogy lehet eljutni a halál elfogadásáig. Valószínűleg a küzdelembe, fájdalomba belefáradt testben születik meg az érzés. Nem akarom, hogy így legyen. Ha meg kell történnie, továbbra is azt szeretném, hogy spirituális élmény legyen.