Bye-Bye life 12.2

12. nap délután

Nórával levelezve rájöttem, hogyan bírjam rá Gergőt arra, hogy továbbra is jógázzon. Kap a születésnapjára egy jóga bérletet. Egyszerű megoldás, de eddig valahogy nem jutott eszembe. Biztos a beszűkült tudatállapotom miatt.

A délutánt a Diósjenői anyakönyvvezetőnél töltöttük. Amint megérkeztünk a polgármesteri hivatalba, azzal fogadtak, hogy: „Maguk jöttek Budapestről?” Úgy tűnik, tud már rólunk az egész falu 😀 Azért tartott órákig a folyamat, mert a KSH rendszere folyamatosan lefagyott, így a szegény anyakönyvvezető lelkesedését nem veszítve minden adatot háromszor vitt be a rendszerbe. Mindent elintézett, amit kértünk, például a felmentést a 30 nap várakozás alól. Annyira lelkes és kedves volt, hogy amikor a végén megkérdezte: „Ugye szeretnének köszöntést?”  nem volt szívem nemet mondani neki. Szóval, lesz köszöntés is, esküvő is jövő kedd reggel. Igazából nem bánom, hogy elment ezzel a nap, így legalább nem volt időm a holnapi napon szorongani. A végére még a jókedvünk is megjött tőle, annyira vicces volt, hogy így 18 év együttélés után és ebben a helyzetben vőlegénynek és menyasszonynak szólítanak. (A Kill Billes asszociációkat, most kihagyom…) A leggroteszkebb elem az volt az egészben, hogy megkérdezték, ha gyermeket vállalnánk, kinek a nevére kerüljön… De gondolom, hivatalból fel kell tenni ezt a kérdést.

Most, hogy hazaértem, kezd szép lassan bekúszni a mellkasomba a szorongás. Úgy döntöttem nem hagyom. Enélkül is elég brutális lesz a holnapi nap. Folytatom a délelőtti megküzdési stratégiát. Úgy teszek, mintha minden úgy lenne, mint régen. Amíg várom Gergőt haza a munkából, lencsét főzök, és a háttérben szól a Tilos (az archívumból a Haza és haladás). Most nem érdekel különösebben, hogy miről beszélnek, de annyi éven át hallgattam őket, hogy olyan, mintha régi haverok beszélgetnének a szomszédos kocsmaasztalnál.

Ha már nem lehet két héttel ezelőtt, lenne már holnapután… Vagy talán mégse. Nem tudom.