Bye-Bye life 28

28. nap reggel

Ahogy lassan távozik belőlem az élet, úgy válik egyre sivárabbá ez a blog is. Azért kezdtem el írni, hogy megfogalmazzam a belső utat, amit megteszek, hogy valami értelmet tudjak adni ennek az időszaknak, ennek az egésznek. De lassan eltűnnek a gondolatok, a bakancslistás ötletek, a humor. Már csak a személyiségem lecsupaszított vázát látom.

A bakancslistás tételek kipipálását könnyen elengedem. Rég megtanultam már, hogy nem így működik az élet. Hogy csak úgy mindent kipipálsz. Fogadd el azt, ami jut és akkor valami örömet is lelhetsz ebben az egészben. Szóval ezzel nincs gond, ez rendben.

A személyiségem szertefoszlását már nehezebb elfogadnom. Hol van mindaz, ami én voltam egykor? És hova és mitől tűnik el? A testi fájdalomtól? Vagy attól, hogy annyira másban vagyok, mint a világ többi része, nehéz kapcsolódnom? A személyiség megmutatkozásához a kapcsolódás is kell. Vagy attól, hogy szép lassan beérkezek az elfogadás fázisába és félig már itt sem vagyok? Úgy söpör rajtam végig ez az egész, mint egy cunami, magával ragad mindent...

Ma vettem be először napközben is opiátot. Vajon annyival jobban fáj a gerincem ma? Vagy csak attól fáj jobban, hogy megnyitottam a gerinc MR leletet, ahol metasztázisoktól összeroppant csigolyáig mindenféle szerepel? Talán pszichésen is szükségem van ma arra az opiátra. Ez egy „point of no return” lelet…

Hogy a faszba tudok még mindig túrázni összeroppant csigolyával? Igazán járt volna nekem a PCT (Pacific Crest Trail túra, a mexikói határtól a kanadai határig végig a nyugati parton, 4265 kilométer). Ez az a veszteség, amit nagyon nehezen fogadok el….

Lassan el kell kezdenem találkozni mindazokkal, akiket még megölelnék.