Bye bye life 36
Kedves barátaim, még élek. Ezt a bejegyzést Francinak diktálom.
Az utolsó bejegyzésem után arra ébredtem, hogy elsötétült és forog a világ. Azt hittem egy-két órán belül meghalok, de Nóra koponyaűri nyomást csökkentő infúziót szervezett nekem a Korányiba. Most ismét látok, bár csak homályosan a tárgyak körvonalait. Jövő héten utazom Debrecenbe, hol talán sugárterápiával meg tudják menteni a szemem. Jó lenne, ha a következő bejegyzést már személyesen írhatnám nektek.
Bye-Bye life 30
30.nap
Nagyirtáspuszta környéke, 10 km. Csak a miheztartás végett. Tudja meg ez az alattomos test, hogy nem mindig ő az úr a háznál. Tudtam volna többet is menni, de láttam Gergőn aggódik a törött csigolya miatt. Ahogy távolodtunk az autótól egyre aggodalmasabb lett az arca. Úgyhogy egy idő után mondtam neki, hogy forduljunk vissza. De így is jó volt. az erdőben megint egészségesnek éreztem magam.
A bal szemem is romlani kezdett. Amikor lecsukom, fehér karikák úsznak el előtte, és mintha tompábban látnék. Istenem, csak ezt ne… Történjen már végre valami. Elfogadtam már, hogy oda a tüdőm, hogy oda a májam, hogy oda a csontjaim, hogy oda a jobb szemem és szarv nő a homlokomon. A bal szemem miért kell? Szeretném még befejezni ezt a blogot, látni az erdőt, amíg lehet, és megnézni egy-két filmet. Olyan nagy kérés ez?
Bye-Bye life 29
29. nap
Ma megint a test az úr. A testi szükségletek kielégítése mellett a testemmel kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak: Jobban fáj a gerincem, vagy csak azt hiszem, hogy jobban fáj, amióta tudom, hogy összeroppant egy csigolyám? Vajon a koponyaűri nyomás fokozódásától van hányingerem, vagy a marokszámra szedett fájdalomcsillapítótól? (Ez utóbbi legalább tisztázódott, egy pho levestől elmúlt a hányinger).
Már nem bízom a testemben, egy szavát sem hiszem el. Olyan, mintha a legjobb barátom árult volna el. Pedig jóban kellene lennünk, hogy megadjam neki azt, amire szüksége van és én is megkaphassam azt, amire nekem van szükségem. De már csak egyes szám harmadik személyben tudok viszonyulni hozzá, mintha nem is én lennék. Mára ennyi…
