Egy lány nevében

Mitől lesz az ember olyan amilyen? Lehet, hogy egy láthatatlan kéz megrázza a kaleidoszkópot, és abban a tulajdonságok, események, hajlamok, adottságok egy véletlenszerű ábrába rendeződnek össze? Vagy megvan minden kis gyöngynek a már kialakított medre, és ha megrázzuk a kaleidoszkópot, minden apró részlet az előre meghatározott helyére kerül? Akár így, akár úgy egy dolog biztos. Mindenkinek a kaleidoszkópjában van egy-két nagyobb, élénkebb színű gyöngyszem, amely a rázogatás után kialakuló képet meghatározza.

Tegnapelőtt fejbe lőttek egy tálibokról blogoló 14 éves pakisztáni lányt. A fegyveres férfiak az iskolabuszon lőttek a fiatal lányra, két másik embert is megsebesítve. A lány szerencsére túl van az életveszélyen. A lányról szóló hírek már le is kerültek az Internetes portálokról. Persze értem. A régi hírek átadják a helyüket az újabbaknak. De vajon hogy alakul Malala sorsa? Kiengedik a kórházból, és mehet haza a családjához, és mindennap attól rettegnek majd, hogy mikor ismétlődik meg újra a tragédia? Az egész család Amerikába emigrál, és testőrök felügyelete mellett töltik a napjaikat? Vagy talán Malala nyilvánosan bocsánatot kér, megtagadva a vágyait, érzéseit, és a még ki sem alakult egyéniségét? Talán ez a legfájóbb. Mert lehet találni új barátokat, új célokat, vagy akár új országot is, de ha elveszik az a színes gyöngy, amely a kaleidoszkóp képét meghatározza, mi marad még? A kaleidoszkóp képe megsemmisül, mielőtt még kialakulhatott volna.

Miközben Malala sorsán merengek, sok-sok kép elevenedik fel a múltamból. Persze rám nem támadtak fegyveres tálibok, mint az ártatlan, angyali tekintetű kislányra. Mégis, nagyon értem, nagyon érzem a sorsát.

Talán 13 éves lehettem akkor, a nagybátyám családjával éltem Alexandriában. A rokonok nem voltak otthon, így a szobámban tanulva vártam őket. A ház portása már egy órája hangosan kiabált a lépcsőházban, úgyhogy elég nehezen tudtam a leckeírásra koncentrálni. Körülbelül egy órája tanulhattam, amikor idegesen megjelent a nagybátyám. Kiderült, hogy az egész család elment vendégségbe, és egy taxit küldtek értem, hogy utánuk mehessek. Hogy miért nem mentem ki a kiabálásra? Mert a portás folyamatosan azt üvöltötte, hogy bint  el Moneim, vagyis Moneim lánya, nem pedig a nevemet. Én addig azt hittem, hogy van saját nevem. Fel sem merült bennem, hogy azt szégyelletes lenne hangosan kiejteni. Így hát nem is hallgattam másra.

Tíz évvel később az egyiptomi férjem családjával teázgattam a szalonjukban. Az apósom hirtelen felkapta az asztalról a légycsapót, és egy jól irányzott ütéssel szétlapított, egy legyet a combomon. Máig emlékszem a megalázottságra, a szégyenre, amely a farmernadrágomon szétkenődött légytetem láttán fogott el. Tudom, ezek Malala sorsához képest ártatlan történetek. Az én életemben mégis mind a kettő meghatározó volt. Legalább 15 évet az életemből lázadással töltöttem. Hogy miért lázadtam, miért küzdöttem? Hogy megmaradjon a nevem. Hogy a nevemmel együtt ne daráljon be, ne semmisítsen meg a vallási fanatizmus, a képmutatás gépezete. Minden jót kívánok neked Malala! Remélem sikerül megtartanod a nevedet! 

Kisközért

Fiatalember:     Egy cigarettapapírt kérek

Ibi néni:            Sima vagy füves cigarettához lesz?

Fiatalember:     Mi van? Most szórakozni tetszik velem?

Ibi néni:            Nem, dehogy! Tudja a sima cigarettához a rövid papírt viszik, a füveshez meg a hosszút…

Fiatalember:     Mit tudom én! Adjon valamilyet!

Ibi néni:            Tudja mit kisfiam? Vigye ezt a fajtát. Ebből szakítani lehet. Mind a kettőhöz jó lesz.

Háborús történet

Mindig vonzódtam a háborús filmekhez. Hogy miért? Talán, mert a rendkívüli körülmények között megélt rendkívüli események felülírják a hétköznapi valóságot. Talán, mert a mindennapos kínjaink eltörpülnek, és más megvilágításba kerülnek. A veszteségeink elviselhetőbbé válnak, ha egész nemzetek osztoznak bennük. Talán, mert azt éljük meg ilyenkor, hogy nem egyéni átok sújt minket. A háború hősöket és sorstársakat teremt. Nem mintha arra vágynék, hogy háború legyen. Hanna történetét mégis szeretném elmesélni, mert különösen közel áll a szívemhez:

Hanna akkor még csak ötéves volt. Amikor egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a koncentrációs táborokról, Hanna szülei hosszas vívódást követően úgy döntöttek, hogy minden összekuporgatott fillérjüket összeszedve megkérnek egy keresztény házaspárt vidéken, hogy Hannát vegyék magukhoz, mintha a saját gyermekük lenne. Az előkészületek hetekig tartottak. Új identitást teremtettek a gyermeküknek. Hanna új papírokat, új nevet, új családot kapott. Éjszaka számtalanszor felrázták álmából, és felelnie kellett a kérdésekre: Hogy hívnak? Ki az apád? Mi a munkája? Az édesanyádat hogy hívják? Hol születtél és mikor? Kik a testvéreid?

Egy napon vonatra ültették. A kupéban, ahová a helyjegy szólt, már bent ült két SS tiszt. Vajon hogy élte túl Hanna anyja azt a három napot, amíg Hanna szerencsés megérkezéséről hírt nem kapott?

Hanna és a családja története mélyen megrendített. Mert szembe mertek nézni a saját halálukkal, és eszerint cselekedtek. Mert szerették a gyereküket, és meg tudták tenni azt, ami a számukra a legfájdalmasabb volt. Mert tudták, ha élni akarunk, kockáztatnunk kell.

Belső terek

Éjszaka biciklizek végig a városon. Áthajtok a Ferdinánd hídon, majd a Hősök tere felé kanyarodok. Elhajtok a Szabolcs utcai átjáró sötét bűzös alagútja mellett, ahol a félhomályban néhány élő vagy halott árny bolyong.

A Podmaniczky útról most lekanyarodok a Munkácsyba a Kölcsey gimnázium és az Epreskert felé.  Ez az utcasarok gyakran megjelenik az álmaimban. Ott azonban a Munkácsy soha nem a Podmaniczky útra nyílik, hanem egy kis földszintes, narancsszínű házsorokból álló lakótelepre, zegzugos utcákkal. A lakótelep végében magas füves vasúti töltés fényesen csillogó sínekkel. Álmomban éjszaka a házak között bolyongok, keresem a vasúti töltés felé vezető utat, de szinte mindig zsákutcákba tévedek. Vajon hol van ez a hely? Léteznek-e a csillogó sínek, amelyek az éjszaka sötétjét átszelve az ismeretlen jövőbe vezetnek?

Egy pince törött üvegablakán keresztül egy tépett szőrű kóbormacska ugrik elém, és magával hozza a pince dohos illatát. A szagot rögtön felismerem. Az Abonyi utcai lakásban, amikor még fával és koksszal fűtöttük a konyhai tűzhelyet, az anyámmal gyakran jártunk le egy kosárral a dohos pincébe. A koksz csillogásáról pedig eszembe jut a jegesember. Hetente kétszer hozta a hatalmas jégtömböket, amiket egy fával borított vasládába raktunk. Ott tároltuk a romlandó élelmiszereket. Néhány évvel ezelőtt, amikor egy barátnőmnek a jegesemberről meséltem, hitetlenkedve nézett rám, pedig alig tíz évvel fiatalabb nálam. Ez lenne a gyerekkorom? Nekem kedves emlék, neki már történelem?

            Az FMK épülete teljesen megváltozott. Most már Kogart galéria. Keresem a kis oldalsó ajtót, ahol órákig álltunk este sorban, az ártatlanságunk elvesztésének reményében. Hát elvesztettük, ki így, ki úgy, az kétségtelen. Az elvesztett ártatlanságommal és a gyerekkori emlékeimmel megpakolva elkanyarodok az Andrássy úton az Orosz nagykövetség felé. A vasúti töltést ma sem találtam meg. A biciklin ülve mégis olyan mintha ott lennék. Érzem a langyos tavaszi szelet a bőrömön, és nem tudom, hogy hová megyek.

Két év

Két év. Sok vagy kevés? Ha az erőfeszítésekre gondolok, hogy feldolgozzam az elvesztésedet, a hiányodat, ha az átalvatlan éjszakák hosszú sora jut eszembe, végtelenül hosszúnak tűnik ez az idő. Ha magam elé képzellek, és olyan éles a képed, hogy szinte megérinthetnélek, vagy az álmomban beszélsz hozzám, és a nyakamba csimpaszkodsz, olyan mintha nem telt volna el öt perc sem.

Lassan megtanulok nélküled élni, egyedül tölteni a délutánokat, a reggeleket, magamba fojtani a neked szánt szavakat, érintéseket. Lassan megtanul védekezni a testem. Ha veled álmodok és reggel felébredek, már nem lepődök meg azon, hogy nem vagy ott mellettem. Csak arra nem találom a választ, hogy vajon érdemes-e? Néha elképzellek hétévesen, tízévesen, húszévesen. Nem lenne szabad. Hiszen te már mindig ötéves maradsz. Nem marad más, csak néhány kimerevített pillanat.

Eltelt két év. Mit írhatnék erről? Mindig velem vagy és mindig velem is leszel. 

Láncreakció

A BKV jegypénztáránál állok sorba. Az előttem álló idős hölgy már 10 perce beszélget a jegypénztárossal. Mögöttem a sor a Moszkva tér közepéig kígyózik. Már a második ötvenkilences villamos ment el, pedig már az elsővel is épphogy csak odaértem volna. Tisztára mint Egyiptomban – jut eszembe. Mindjárt megkínálja teával is, ahogy a bazárban szokták az árusok a vevőiket. Egyiptomban szerettem ezt a szokást. Itt Budapesten pedig az apám, akit elkísértem az optikushoz, egy pillanatra megfeledkezett magáról, mintha csak Egyiptomban lenne, odahúzott két széket a pulthoz magának és az eladónak, és megpróbált kedélyesen elbeszélgetni vele. Az optikus persze nem értette, hogy mi van. Csak nézett elkerekedett szemekkel.

Ezt viszont most nem élvezem. Egyrészt az idős hölgy szakadatlanul panaszkodik, ahelyett hogy kedélyesen viccelődne. Másrészt el fogok késni. Ha elkések, később indulok vissza. Ha később indulok vissza, nem ebédelek. Ha nem ebédelek, éhes leszek és ideges, és nem figyelek majd a betegekre. Ha nem figyelek a betegekre, estére elégedetlen leszek magammal, és rosszkedvű leszek. Ha rosszkedvű leszek, holnap majd én is csak panaszkodok a jegypénztárnál, ahelyett, hogy jegyet vásárolnék. A sorban mögöttem állók majd idegesek lesznek. Hazamennek, és üvöltözni fognak a feleségükkel és a gyerekeikkel. Hiába, nem vagyunk Egyiptomban.

Így vagy úgy

-         Talán szerettél volna üstökösként átsuhanni az égen és beleveszni a sötét végtelenbe? Vagy fenségesen uralkodni a tájon, mint egy hóval fedett hegyorom? És ha csak egy rozsdás szög vagy a korhadó deszkában? Vagy egy széttaposott csikk az árokparton? Ha kiderül, hogy már soha nem leszel üstökös, sem hegyorom?

-         Talán egyszer fontos voltam. Talán egy vastag gerendát tartottam, amelyre az egész ház támaszkodott. Talán én voltam az utolsó slukk, amelyet a harctéren egy katona elszívott, mielőtt elindult volna meghalni a szeretteiért.

-         Talán igen. De az is lehet, hogy csak a budiajtóba voltál beleverve kampónak, vagy egy részegember a kocsmából hazafelé tartva az árokparton eldobott.

-         Talán az az ajtóba vert szög sokat látott. Talán abban a budiban vesztette el a szüzességét egy ifjú hajadon. Talán ott kötötte fel magát egy délceg herceg egy hosszú éjszaka után, miután mindent elkártyázott és az utolsó cigarettája csikkjét még eldobta az árokparton.

-         Talán igen. De lehet, hogy csak szarni jártak abba a budiba. Talán már keserű volt a részeg paraszt szája a sok nikotintól, mielőtt az árokparton undorodva eldobott.

-         Talán igazad van. Talán csak egy ócska szög vagy egy eltaposott csikk vagyok. Akkor majd minden erőmmel a korhadó deszkába kapaszkodok. Vagy megtanulok mámorral gondolni az ajkakra, amelyeknek a nedvessége még mindig átjárja a füstszűrőmet. Így vagy úgy, nincs más választásom.

Isten tervez, Kata végez

Kata barátnőm mindig teljes erőbedobással csinált mindent, aminek csak nekilátott. Amikor megismerkedtünk pultos volt egy kocsmában. Persze nem akármilyen pultos. Saját vendégköre volt, akik csak azért tértek be a sörözőbe, hogy a pult mellett ülve egy pár szót válthassanak vele. Megfordultak nála egyszerű hétköznapi emberek, neves képzőművészek és színészek, üzletemberek, arab pénzváltók, és jugoszláv gengszterek egyaránt.

Amikor a kocsmából kezdett kiöregedni, Kata váltott. Elkezdett a természetgyógyászattal foglalkozni. Megtanulta minden gyógynövény nevét latinul, elvégzett egy kétéves OKJ-s tanfolyamot, és még egy aszpirint sem lehetett előtte úgy bevenni, hogy ne kísért volna a rosszalló tekintete. A természetgyógyászatban akkor csalódott, amikor egy neves természetgyógyász tizenötezer forintot kért tőle a tízperces vizitért, amelynek a végén két üveg lejárt szavatossági idejű Ligetszépe cseppet nyomott a kezébe.

A jógás korszak nem sokáig tartott Kata életében. A teste rugalmasabbá vált ugyan tőle, de az áhitott megvilágosodás elkerülte, így Kata csakhamar felhagyott vele.

A református hittel a depresszió kapujában találkozott. Nem sokkal azelőtt vesztette el az anyját, az állását, a párkapcsolatát. A Hunyadi téri piac újságárusának védőszárnyai alatt ellátogatott a református templomba, és nem sokkal később, ledobva magáról világi gönceit, eljegyezte magát Jézussal és diakonissza lett. Rendszeresen látogatta a templomot, lelkesen ápolta a szegényeket, az öregeket és betegeket. A református egyház felsőbbrendűségébe vetett hite több évig nem hagyott alá. Hogy mi okozhatta a változást? Az, hogy díszesebb templomokra vágyott, és a szűzanya hangsúlyosabb jelenlétére, mint ahogyan ő mondja? Vagy talán egy újabb csalódás?  Mindenesetre Kata megtérése a katolikus hitre időben egybeesett azzal az időszakkal, amikor a gyülekezet vezetője bejelentette neki, hogy nincsen már pénz a betegek otthoni ápolására, a templomba viszont új freskót készíttetett.

Kata barátnőm beteg. Daganatot találtak a mellében. A beteg szerepében persze ugyanolyan elszánt, mint amilyen mindig is volt. Elmélázva gondolkozik azon, hogy miért mérte rá Isten a betegséget, mi a szándéka vele. Bejelentkezett a műtétre, de persze a papot is kinézte már a temetésére, arra az esetre, ha a műtét mégsem sikerülne. A minap ellátogatott a kiválasztott paphoz, hogy megkérdezze, vállalná-e a temetését. A meglepett pap egy pillanatig hallgatott, majd elmosolyodva megkérdezte: „Mit is mondjak magának erre, mondjam azt, hogy szívesen?” Majd miután megbeszélték a temetés részleteit, a pap kedvesen utána szólt: „Akkor hamarosan találkozunk kedvesem. Vagy itt a misén, vagy majd ott a temetésen.” Nagyon megörültem, amikor Kata elmesélte ezt a történetet. A pap szimpatikus. Kata remélhetőleg nem fog csalódni benne.

Idill

-         Van egy kis zséd?

-         Mennyi kéne?

-         Öt rugó.

-         Hagyjál lógva.

-         Esküszöm nem pörgetem el a gépen, csak egy kis brokkolira kell.

-         Hogy aztán teljesen betépve verd a nyálad itt nekem!

-         Ha már zsét nem adsz, legalább csókoljál meg, bazeg!

Sci-fi, azaz hogyan tanultam meg újra szeretni a testem

Egy késő őszi napon történt. A testét akkor már hónapok óta folyamatosan figyelte. Azóta a júliusi szerda óta, amikor kézhez kapta a citológiai eredményt. Erika szerette a testét.  Rendszeresen táncolt, sportolt, figyelt a teste apró rezdüléseire, tudta, hogy mikor mi tesz jót neki, és általában azt is megérezte, ha baj van. A daganatot is hamar észrevette. Egy egészen apró változás volt, egy kicsit telítettebb érzés a hasa egy bizonyos pontján. Az orvosok eleinte persze hipochonderként kezelték, és csak protekcióval sikerült elintéznie a CT-t, amivel azután kimutatták a daganatot. Nagyon megrázta lelkileg a betegség. A legnehezebb azonban mégsem az volt, hogy szembe kell néznie a műtéttel és kemoterápiával járó nehézségekkel, vagy akár az esetleges halálával, hanem az hogy a teste hirtelen az ellenségévé változott. Még ha szeretett és kedves ellenséggé is, de mégiscsak ellenséggé. Azon a délutánon nem volt munkája. A kanapén hevert és befelé figyelt. A figyelmével éppen a hasfalát próbálta letapogatni, hogy érez-e valami változást, amikor hirtelen rádöbbent: „Hiszen ezek ott élnek!” Érzékelte a belsejében zajló élénk mozgást, azt hogy „valakik” éppen izgatottan szaladgálnak, míg „mások” halkan diskurálva heverésznek, alszanak vagy a szaporodás bonyolult műveletével vannak elfoglalva. „Én teljesen megőrültem” – gondolta magában, majd felpattant, mintha egy rossz álmot próbálna lerázni magáról.  Erről persze nem beszélt senkinek, tudta, hogy bolondnak néznék, vagy azt gondolnák, a betegség okozta sokk teljesen elvette az eszét.

Néhány nappal később az Internetet böngészte. Az egész világot annak a NASA-nál dolgozó matematikusnak a könyve tartotta már hetek óta lázban, aki az erőszakos halála előtt pár nappal, a titkotartási kötelezettségét megszegve, megjelentetett egy könyvet a munkájáról. A tudós ekkor már húsz éve egy műhold által észlelt rádióadás dekódolásán dolgozott. A könyvben a kutatásai eredményeit közölte. A dekódolt üzenet arról szólt, hogy egy másik létforma földre való betelepedése van folyamatban. Az föld felé utazó „lények” éppen a hamarosan esedékes megérkezésükről értesítették az általuk előreküldött felderítőket. Eleinte persze mindenki egy megtébolyodott elmebeteg lázas víziójának tartotta a könyvet, a tudós azonban néhány nappal később eltűnt. A holttestét egy erdőben kiránduló fiatal pár kutyája ásta ki a földből, és mivel a férfi a gyilkossági csoportnál dolgozó nyomozó volt, azonnal a törvényszéki boncterembe vitette. Az állambiztonsági hatóságok talán ezért nem tudták idejében eltüntetni a holttestet. Rengeteg cikk jelent meg az ügyről mind a nyomtatott sajtóban, mind az Interneten. Sokan nemzetközi színtű összeesküvésre gyanakodtak. A szkeptikusabb újságírók azzal érveltek, hogy az idegen lények végül is nincsenek sehol, így hasztalan tovább rágódni a történteken. Erika sorban olvasta a cikkeket, és egyre biztosabban érezte: „De hiszen ezek már itt vannak! Itt vannak a testemben!” A felismerés rettenetes volt. Úgy érezte, ezernyi apró vámpír szívja el a belein keresztül a vérét, és habzsolja a sejtjeit. A következő napokban rémülten figyelte, hogy hogyan veszíti el az uralmát a saját teste felett, és hogyan veszik át fokozatosan felette az irányítást „azok”. „Nincs tovább, ez már nem én vagyok” – döbbent rá ekkor. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában milyen sokat fantáziált arról, hogy mi lenne, ha ő nem ő lenne, hanem mondjuk valaki más. Mindig elakadt ezen a ponton. Vagyis, ha „én” „nem énné” változok, akkor azért „én” maradok-e mégis valamennyire?  És vajon tényleg érdemes-e „nem énné” válni, még ha a „nem én” jóval szebb, okosabb erősebb is, mint „énnek maradni” Teljes nyugalom járta át. Rájött, hogy talán egész életében erre a gyermekkori kérdésre kereste a választ.

Az orvosok, Erika gyerekei és barátai döbbenten vették tudomásul, hogy Erika mind a műtétet, mind a kemoterápiát elutasítja. Legalább ötven százalékot jósoltak neki a túlélésre, így mindenki számára érthetetlennek tűnt Erika elzárkózása. Erika nyugalma azonban végül meggyőzte őket. Megadták magukat az akaratának.

A temetésen sokan felszólaltak. Méltatták Erikát a bátorságáért, amellyel a saját halálával szembenézett. A pap a szilárd hit bizonyítékának tekintette, míg a gyermekei az irántuk érzett szeretetének. „Azok” persze csak nevettek az egészen: „Sebaj, majd hamarosan ti is megértitek.”

Mondd, szerinted összeillünk mi ketten?

Szóval az asszony visított és szaladt, mint a malac, amikor kergeti a böllér. Erre én is elkezdtem szaladni utána. Na ne nézz rám ilyen riadtan, nem akartam én bántani, ez amolyan kis játék közöttünk, tudod? Aztán beugrott a spájzba és behunyta a szemét, hogy éreztesse velem, látni sem akar többé. Én a fülére akasztottam egy ruhafogast, hátha ő is viccesnek találja, és megenyhül. Hát nem enyhült meg, hanem úgy ahogy volt, fogassal a fülén beszaladt a szobába és elkezdte összepakolni a holmimat. Amikor ezzel végzett, a körömollóval gondosan kivágott engem az összes közös nyaraláson készült fényképről, majd a fényképeket visszatette albumba. A kivágott fényképdarabkákat a bőröndömbe dobta. Megfogtam a bőröndöt, elindultam. Amikor már a kertkapunál jártam, elkezdett sírni, hogy miért megyek el. Szóval visszajöttem. Mondd, szerinted összeillünk mi ketten?

Négyeshatos

Reggeli tömeg a négyes-hatoson. Egy zavart tekintetű nő erősen magához szorítja a táskáját, és mindenkit gyanakodva méreget. Izgatottan fel-alá sétál. Amikor elhalad előttem, meglök a könyökével, majd torkaszakadtából visítozni kezd: „Viszed el a kezedet a táskámról, te büdös kurva!” Odébb húzódok. A mellettem álló fiatal férfi együttérzéssel pillant rám. A nő gyanakodva méregeti: „Tudtam én, hogy együtt vagytok. Tudom ám, hogy összedolgoztok! Hogy ne sül le a bőr a pofátokról!” Amikor a férfi leszáll, kedvesen odaint nekem. Végtére is már kollégák vagyunk.

Az egyik ülésen egy fiatal lány bámul ki az ablakon, közben hangos zenét hallgat. Az ellenőr szólongatja, majd megrázza a vállát. A meglepett lány hirtelen megfordul, és visszakézből lekever neki egy hatalmas sallert. Nem vagyok meglepődve. Ha valaki megtapogat, én is reflexszerűen ütök. Illetve ütöttem, amikor még tapogattak.  A villamosra most felszáll egy hajléktalan, és egy mozgássérült fiú. A hajléktalan újságot árul, a fiú képeslapokat. Amikor észreveszik egymást, zavarba jönnek. Rövid vita következik, majdnem verekedéssé fajul, a hajléktalan azonban végül észbe kap, egy mozgássérülttel azért mégsem lehet… Végül felosztják egymás közt a terepet.

Kész élmény ez az utazás. Ha úgy vesszük a háromszázhúsz nem is olyan sok érte. A túlélőtúrák sem nyújtanak sokkal többet, mégis a sokszorosába kerülnek.  

Istentelenül

Az éjjel halakról álmodtam. Egy férfi egy merítőhálóval kihalászta őket az akváriumból, és csak nézte, nézte a tátogó, vergődő halakat. Megdöbbentett a férfi kegyetlensége. „Miért nem veri már őket fejbe egy baltával?” – gondoltam. Nyomasztó álom volt, ugyanakkor felszabadító. Talán azért, mert az álmomban rettenetesen dühös voltam.

Kellene egy Isten. Egy Isten, akit szerethetek. Egy Isten, akiben reménykedhetek. És legfőbbképpen egy Isten, akire dühös lehetek.  Akit okolhatok a bánatomért és nyomorúságomért. Aki a jóságával, jogos vagy jogtalan haragjával értelmet ad az emberi lét kiszolgálatatottságának. Egy Isten, aki a megfelelő pillanatban a baltájával fejbever.

Az én Budapestem

A katonaboltban egy bakancsot próbálok fel éppen, amikor egy fiatal lány tér be. Dögcédulát keres. Van feletében, ezüstben. Az ezüstszínűt választja. Remek karácsonyi ajándék lesz. Megnyugodhat most már a vőlegénye. Akkor is azonosítani tudják majd a holttestét, ha történetesen hónapokat töltött el vizihullaként az Amazonasban.

A következő már komolyabb vevő. Machetét keres. Van többféle. A legnagyobb pengéje majd fél méter. Még egy százkilós tetemet is könnyedén fel lehet darabolni vele. „Lehet persze, hogy karácsonyi ajándék” – gondolom magamban. Esetleg böllér vagy hentes valamelyik rokona, ismerőse? Talán nádat akar irtani vele, hogy tavasszal könnyebben eljusson a horgászstéghez? Ki tudja. Mindenesetre boxert is vesz mellé, ami egy kicsit elbizonytalanít a találgatásban.

Később néhány fiatal srác lép be a boltba. Zsebkéseket és gázálarcot vesznek.

Kilépek a boltból. Nem igazán lepődnék meg, ha nem a Szent István körúton találnám magam, hanem mondjuk egy bozótharc kellős közepén Vietnámban, vagy esetleg a dzsungelben. De csak a hatos villamos vánszorog el előttem.