Egy késő őszi napon történt. A testét akkor már hónapok óta folyamatosan figyelte. Azóta a júliusi szerda óta, amikor kézhez kapta a citológiai eredményt. Erika szerette a testét. Rendszeresen táncolt, sportolt, figyelt a teste apró rezdüléseire, tudta, hogy mikor mi tesz jót neki, és általában azt is megérezte, ha baj van. A daganatot is hamar észrevette. Egy egészen apró változás volt, egy kicsit telítettebb érzés a hasa egy bizonyos pontján. Az orvosok eleinte persze hipochonderként kezelték, és csak protekcióval sikerült elintéznie a CT-t, amivel azután kimutatták a daganatot. Nagyon megrázta lelkileg a betegség. A legnehezebb azonban mégsem az volt, hogy szembe kell néznie a műtéttel és kemoterápiával járó nehézségekkel, vagy akár az esetleges halálával, hanem az hogy a teste hirtelen az ellenségévé változott. Még ha szeretett és kedves ellenséggé is, de mégiscsak ellenséggé. Azon a délutánon nem volt munkája. A kanapén hevert és befelé figyelt. A figyelmével éppen a hasfalát próbálta letapogatni, hogy érez-e valami változást, amikor hirtelen rádöbbent: „Hiszen ezek ott élnek!” Érzékelte a belsejében zajló élénk mozgást, azt hogy „valakik” éppen izgatottan szaladgálnak, míg „mások” halkan diskurálva heverésznek, alszanak vagy a szaporodás bonyolult műveletével vannak elfoglalva. „Én teljesen megőrültem” – gondolta magában, majd felpattant, mintha egy rossz álmot próbálna lerázni magáról. Erről persze nem beszélt senkinek, tudta, hogy bolondnak néznék, vagy azt gondolnák, a betegség okozta sokk teljesen elvette az eszét.
Néhány nappal később az Internetet böngészte. Az egész világot annak a NASA-nál dolgozó matematikusnak a könyve tartotta már hetek óta lázban, aki az erőszakos halála előtt pár nappal, a titkotartási kötelezettségét megszegve, megjelentetett egy könyvet a munkájáról. A tudós ekkor már húsz éve egy műhold által észlelt rádióadás dekódolásán dolgozott. A könyvben a kutatásai eredményeit közölte. A dekódolt üzenet arról szólt, hogy egy másik létforma földre való betelepedése van folyamatban. Az föld felé utazó „lények” éppen a hamarosan esedékes megérkezésükről értesítették az általuk előreküldött felderítőket. Eleinte persze mindenki egy megtébolyodott elmebeteg lázas víziójának tartotta a könyvet, a tudós azonban néhány nappal később eltűnt. A holttestét egy erdőben kiránduló fiatal pár kutyája ásta ki a földből, és mivel a férfi a gyilkossági csoportnál dolgozó nyomozó volt, azonnal a törvényszéki boncterembe vitette. Az állambiztonsági hatóságok talán ezért nem tudták idejében eltüntetni a holttestet. Rengeteg cikk jelent meg az ügyről mind a nyomtatott sajtóban, mind az Interneten. Sokan nemzetközi színtű összeesküvésre gyanakodtak. A szkeptikusabb újságírók azzal érveltek, hogy az idegen lények végül is nincsenek sehol, így hasztalan tovább rágódni a történteken. Erika sorban olvasta a cikkeket, és egyre biztosabban érezte: „De hiszen ezek már itt vannak! Itt vannak a testemben!” A felismerés rettenetes volt. Úgy érezte, ezernyi apró vámpír szívja el a belein keresztül a vérét, és habzsolja a sejtjeit. A következő napokban rémülten figyelte, hogy hogyan veszíti el az uralmát a saját teste felett, és hogyan veszik át fokozatosan felette az irányítást „azok”. „Nincs tovább, ez már nem én vagyok” – döbbent rá ekkor. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában milyen sokat fantáziált arról, hogy mi lenne, ha ő nem ő lenne, hanem mondjuk valaki más. Mindig elakadt ezen a ponton. Vagyis, ha „én” „nem énné” változok, akkor azért „én” maradok-e mégis valamennyire? És vajon tényleg érdemes-e „nem énné” válni, még ha a „nem én” jóval szebb, okosabb erősebb is, mint „énnek maradni” Teljes nyugalom járta át. Rájött, hogy talán egész életében erre a gyermekkori kérdésre kereste a választ.
Az orvosok, Erika gyerekei és barátai döbbenten vették tudomásul, hogy Erika mind a műtétet, mind a kemoterápiát elutasítja. Legalább ötven százalékot jósoltak neki a túlélésre, így mindenki számára érthetetlennek tűnt Erika elzárkózása. Erika nyugalma azonban végül meggyőzte őket. Megadták magukat az akaratának.
A temetésen sokan felszólaltak. Méltatták Erikát a bátorságáért, amellyel a saját halálával szembenézett. A pap a szilárd hit bizonyítékának tekintette, míg a gyermekei az irántuk érzett szeretetének. „Azok” persze csak nevettek az egészen: „Sebaj, majd hamarosan ti is megértitek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése