2012. május 17., csütörtök

Háborús történet


Mindig vonzódtam a háborús filmekhez. Hogy miért? Talán, mert a rendkívüli körülmények között megélt rendkívüli események felülírják a hétköznapi valóságot. Talán, mert a mindennapos kínjaink eltörpülnek, és más megvilágításba kerülnek. A veszteségeink elviselhetőbbé válnak, ha egész nemzetek osztoznak bennük. Talán, mert azt éljük meg ilyenkor, hogy nem egyéni átok sújt minket. A háború hősöket és sorstársakat teremt. Nem mintha arra vágynék, hogy háború legyen. Hanna történetét mégis szeretném elmesélni, mert különösen közel áll a szívemhez:

Hanna akkor még csak ötéves volt. Amikor egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a koncentrációs táborokról, Hanna szülei hosszas vívódást követően úgy döntöttek, hogy minden összekuporgatott fillérjüket összeszedve megkérnek egy keresztény házaspárt vidéken, hogy Hannát vegyék magukhoz, mintha a saját gyermekük lenne. Az előkészületek hetekig tartottak. Új identitást teremtettek a gyermeküknek. Hanna új papírokat, új nevet, új családot kapott. Éjszaka számtalanszor felrázták álmából, és felelnie kellett a kérdésekre: Hogy hívnak? Ki az apád? Mi a munkája? Az édesanyádat hogy hívják? Hol születtél és mikor? Kik a testvéreid?
Egy napon vonatra ültették. A kupéban, ahová a helyjegy szólt, már bent ült két SS tiszt. Vajon hogy élte túl Hanna anyja azt a három napot, amíg Hanna szerencsés megérkezéséről hírt nem kapott?
Hanna és a családja története mélyen megrendített. Mert szembe mertek nézni a saját halálukkal, és eszerint cselekedtek. Mert szerették a gyereküket, és meg tudták tenni azt, ami a számukra a legfájdalmasabb volt. Mert tudták, ha élni akarunk, kockáztatnunk kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése