Egy lány nevében

Mitől lesz az ember olyan amilyen? Lehet, hogy egy láthatatlan kéz megrázza a kaleidoszkópot, és abban a tulajdonságok, események, hajlamok, adottságok egy véletlenszerű ábrába rendeződnek össze? Vagy megvan minden kis gyöngynek a már kialakított medre, és ha megrázzuk a kaleidoszkópot, minden apró részlet az előre meghatározott helyére kerül? Akár így, akár úgy egy dolog biztos. Mindenkinek a kaleidoszkópjában van egy-két nagyobb, élénkebb színű gyöngyszem, amely a rázogatás után kialakuló képet meghatározza.

Tegnapelőtt fejbe lőttek egy tálibokról blogoló 14 éves pakisztáni lányt. A fegyveres férfiak az iskolabuszon lőttek a fiatal lányra, két másik embert is megsebesítve. A lány szerencsére túl van az életveszélyen. A lányról szóló hírek már le is kerültek az Internetes portálokról. Persze értem. A régi hírek átadják a helyüket az újabbaknak. De vajon hogy alakul Malala sorsa? Kiengedik a kórházból, és mehet haza a családjához, és mindennap attól rettegnek majd, hogy mikor ismétlődik meg újra a tragédia? Az egész család Amerikába emigrál, és testőrök felügyelete mellett töltik a napjaikat? Vagy talán Malala nyilvánosan bocsánatot kér, megtagadva a vágyait, érzéseit, és a még ki sem alakult egyéniségét? Talán ez a legfájóbb. Mert lehet találni új barátokat, új célokat, vagy akár új országot is, de ha elveszik az a színes gyöngy, amely a kaleidoszkóp képét meghatározza, mi marad még? A kaleidoszkóp képe megsemmisül, mielőtt még kialakulhatott volna.

Miközben Malala sorsán merengek, sok-sok kép elevenedik fel a múltamból. Persze rám nem támadtak fegyveres tálibok, mint az ártatlan, angyali tekintetű kislányra. Mégis, nagyon értem, nagyon érzem a sorsát.

Talán 13 éves lehettem akkor, a nagybátyám családjával éltem Alexandriában. A rokonok nem voltak otthon, így a szobámban tanulva vártam őket. A ház portása már egy órája hangosan kiabált a lépcsőházban, úgyhogy elég nehezen tudtam a leckeírásra koncentrálni. Körülbelül egy órája tanulhattam, amikor idegesen megjelent a nagybátyám. Kiderült, hogy az egész család elment vendégségbe, és egy taxit küldtek értem, hogy utánuk mehessek. Hogy miért nem mentem ki a kiabálásra? Mert a portás folyamatosan azt üvöltötte, hogy bint  el Moneim, vagyis Moneim lánya, nem pedig a nevemet. Én addig azt hittem, hogy van saját nevem. Fel sem merült bennem, hogy azt szégyelletes lenne hangosan kiejteni. Így hát nem is hallgattam másra.

Tíz évvel később az egyiptomi férjem családjával teázgattam a szalonjukban. Az apósom hirtelen felkapta az asztalról a légycsapót, és egy jól irányzott ütéssel szétlapított, egy legyet a combomon. Máig emlékszem a megalázottságra, a szégyenre, amely a farmernadrágomon szétkenődött légytetem láttán fogott el. Tudom, ezek Malala sorsához képest ártatlan történetek. Az én életemben mégis mind a kettő meghatározó volt. Legalább 15 évet az életemből lázadással töltöttem. Hogy miért lázadtam, miért küzdöttem? Hogy megmaradjon a nevem. Hogy a nevemmel együtt ne daráljon be, ne semmisítsen meg a vallási fanatizmus, a képmutatás gépezete. Minden jót kívánok neked Malala! Remélem sikerül megtartanod a nevedet!