Két év. Sok vagy kevés? Ha az erőfeszítésekre gondolok, hogy feldolgozzam az elvesztésedet, a hiányodat, ha az átalvatlan éjszakák hosszú sora jut eszembe, végtelenül hosszúnak tűnik ez az idő. Ha magam elé képzellek, és olyan éles a képed, hogy szinte megérinthetnélek, vagy az álmomban beszélsz hozzám, és a nyakamba csimpaszkodsz, olyan mintha nem telt volna el öt perc sem.
Lassan megtanulok nélküled élni, egyedül tölteni a délutánokat, a reggeleket, magamba fojtani a neked szánt szavakat, érintéseket. Lassan megtanul védekezni a testem. Ha veled álmodok és reggel felébredek, már nem lepődök meg azon, hogy nem vagy ott mellettem. Csak arra nem találom a választ, hogy vajon érdemes-e? Néha elképzellek hétévesen, tízévesen, húszévesen. Nem lenne szabad. Hiszen te már mindig ötéves maradsz. Nem marad más, csak néhány kimerevített pillanat.
Eltelt két év. Mit írhatnék erről? Mindig velem vagy és mindig velem is leszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése