A BKV jegypénztáránál állok sorba. Az előttem álló idős hölgy már 10 perce beszélget a jegypénztárossal. Mögöttem a sor a Moszkva tér közepéig kígyózik. Már a második ötvenkilences villamos ment el, pedig már az elsővel is épphogy csak odaértem volna. Tisztára mint Egyiptomban – jut eszembe. Mindjárt megkínálja teával is, ahogy a bazárban szokták az árusok a vevőiket. Egyiptomban szerettem ezt a szokást. Itt Budapesten pedig az apám, akit elkísértem az optikushoz, egy pillanatra megfeledkezett magáról, mintha csak Egyiptomban lenne, odahúzott két széket a pulthoz magának és az eladónak, és megpróbált kedélyesen elbeszélgetni vele. Az optikus persze nem értette, hogy mi van. Csak nézett elkerekedett szemekkel.
Ezt viszont most nem élvezem. Egyrészt az idős hölgy szakadatlanul panaszkodik, ahelyett hogy kedélyesen viccelődne. Másrészt el fogok késni. Ha elkések, később indulok vissza. Ha később indulok vissza, nem ebédelek. Ha nem ebédelek, éhes leszek és ideges, és nem figyelek majd a betegekre. Ha nem figyelek a betegekre, estére elégedetlen leszek magammal, és rosszkedvű leszek. Ha rosszkedvű leszek, holnap majd én is csak panaszkodok a jegypénztárnál, ahelyett, hogy jegyet vásárolnék. A sorban mögöttem állók majd idegesek lesznek. Hazamennek, és üvöltözni fognak a feleségükkel és a gyerekeikkel. Hiába, nem vagyunk Egyiptomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése