Úton

Most nem tudok írni. Az írás számadás, összegzés, lezárás. Most nincs miről számot adnom, mert nem tudom, előre tekintsek-e, vagy hátra. Az előretekintéshez mozogásba kell lendülni, az összegzéshez leülni, és gondolkodni. Sőt elengedni azt ami volt, hogy kívülről lássam. Az írás során részben megsemmisülök, elengedek egy érzést, egy embert, egy vágyat. Vagy ülök, vagy megyek. Ez van. Most már napok óta csak megyek. Kitartóan gyalogolok, bár még nem tudom hová. Gyalogolok az erdőben, sétálok a városban, leülök egy padra, aztán továbbmegyek. Az erdő olyan, mint a senkiföldje, a két állapot, a jövőbetekintés és az összegzés között. Az erdőben nincsen jövőm, sem múltam. Csak a jelen pillanat van. Az erdőben nincsenek emberek, és nincsenek emberi vágyak, csak állatok és növények. Az erdőben burjánzik a természet, ugyanakkor természetes az elmúlás. Kidőlt fák között sétálok, amelyek helyén ezer és ezer új fa nő. Amíg nem tudom eldönteni, hogy merre menjek, csak gyalogolok, talán így is el lehet jutni valahová. Az is lehet, hogy holnap elfogy az út a lábaim alatt, de az is hogy teljesen új irányba visz el.

Orosz rulett

Az egyik rákos ismerősömnek azt mondja a kezelőorvosa, hogy 70% az esélye a túlélésre. Soknak tűnik, de az ismerősöm férfi, ráadásul matematikus, úgyhogy értelmezi az adatokat. Háromból egy meghal. Nem túl jó arány.

Egy szkizofrén anyát azzal nyugtatok, hogy a gyereknek, akit a méhében hordoz, csak 30% esélye van a betegség öröklésére. Nekem kevésnek tűnik, neki soknak. Nem nyugszik meg.

Az egyik nőgyógyász azzal bíztat, hogy jó esélyem van a megtermékenyülésre, a másik azt mondja, szinte semmi, egy az ezerhez, azaz 0.1%.

Most akkor kinek higgyek? Napokig rágódok, aztán rájövök, hogy mind a két orvosnak igaza van. A különbség nem a számokban van, hanem az életszemléletben. Van, aki úgy gondolja, miért ne lehetnék én az egyik a háromból, aki életben marad? Van aki pedig úgy, hogy biztosan nem én leszek.

Egyvalami azonban biztos. Ha nem veszel lottót, nem nyersz.

Deep impact

Vannak események, amelyek becsapódnak az életünkbe, mint egy meteorit. A becsapódás után minden megváltozik. Deep impact. Birodalmak épülnek, vagy városok pusztulnak el, életek törnek derékba, emberek tűnnek el. Mintha időgépbe szálltunk volna, egyik pillanatról a másikra öregedünk, vagy fiatalodunk húsz évet. Ismeretlen tájakon bolyongunk, mintha egy idegen bolygón járnánk. Az élmény megrázó. Akár életet kioltó esemény is lehet.

Ugyanakkor egyesít a nagy misztériummal: a világegyetemmel. Mi más egyesíthetne a világegyetemmel, ha nem a tökéletes kiszolgáltatottságunknak, az élet és halál véletlenszerűségének a megélése, a testünk lassú oszlása és beleolvadása a természetbe? Porszemek vagyunk a gépezetben. A fogaskerekek csikorognak, majd felőrölnek minket, és olajozottan forognak tovább. „Zim-zim, megy a gép, megy a gép, Fut a sínen a kerék, Forog a kerék. Zum, zum, nagy az út, nagy az út, Fekete az alagút, A masina fut. ...”

3 D szempilla

Eddig azt hittem, hogy nekem is 3 D szempillám van. De sajnos kiderült, hogy nem. Egy kozmetikus plakátjáról tudtam meg, hogy azt csináltatni kell. Háromezer. Először fejben, aztán papíron számolgatok. Mennyi lenne megcsináltatni az egész testem? A szempilla csak töredéke az egésznek, az egész test legalább 2-3 millió lesz. Nem kis összeg. De ha belegondolok, hogy az egész testem átrakják 3 D-be, azt mondom, lehet, hogy megéri. Milyen lehet három dimenzióban létezni? Erről fantáziálok… Ha ez eddig csak két dimenzió volt, és most átkerülök háromba, hihetetlen új perspektívák nyílhatnak meg előttem. Még ma elkezdek takarékoskodni.

Csend

Csend

Vannak napok, amikor megtalálod a szavakat, máskor csak a csend van. A csendnek is van hangja. A békés csend lágy hangon dalol, a borongós csend sustorog, a fájdalmas csend egy visszafojtott jajszó, a fagyos csend sistereg, a fojtogató csend egy távoli zúgás, a sejtelmes csend édes szavakat súg a füledbe, a zaklatott csend zakatol. Az üresség csendje viszont néma, mint a verem mélye, se a hangok, se a fény nem szűrődnek be oda. Meg lehet szokni, de a csendek közül a legkínzóbb. Fagyos karokkal ölel magához, és magával ránt a sötétségbe. Elveszíted az eszméleted, és csak akkor térsz magadhoz, amikor a verem mélyén a földhöz csapódsz.  Ha szerencséd van, a verem mélyére beszűrődik egy-egy emberi hang vagy szó, abban megkapaszkodsz. Amikor nincsenek hangok, még sokáig fekszel ott mozdulatlanul. Erőt gyűjtesz. Aztán lassú kitartó munkával elkezdesz egy kötelet fonni a saját belső hangjaidból, hogy felkapaszkodhassál a felszínre. A felszínre érve még sokáig kóvályogsz, elvakít az erős fény. Aztán a külvilág lassan kirajzolódik körülötted. Szavakat keresel, hogy megragadjad a körülötted zajló eseményeket. Megpróbálod megjegyezni őket. Hogy amikor legközelebb ott leszel a mélyben, legyen mibe kapaszkodnod.

Lélekrablók

A lélekrablók hol egyedül, hol bandákba verődve portyáznak. Az egyedül bóklászó, őrizetlenül hagyott lelkekre vadásznak. Az önállóan portyázó lélekrablók néha hátulról csapnak le áldozataikra, de leggyakrabban magukhoz édesgetik, majd egy sötét sikátorba csalják őket. A bandákba verődött vadászok szoros gyűrűt alkotva az eltévedt lélek körül, egy elhagyatott helyre terelik, és ott végeznek vele. Védekezni ellenük, az elhagyatott léleknek gyakorlatilag lehetetlen. Csak a vakszerencsén múlik, hogy sikerül-e elkerülnie a baljós végzetét. Másnap aztán már hiába keresi a gazdája… Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, a buszon, villamoson utazva a lelkünket erősen szorítsuk magunkhoz. A lélekrablók egyik kedvenc vadászterülete. Nem árt résen lenni a többi nyilvános helyen sem, főleg a zsúfolt áruházakban, plázákban. Soha ne nézzünk sokáig a lélekrabló szemébe, mert rögtön megérzi, ha egy kis rést tud ütni a pajzsunkon. Ha csak egy pillanatig is hagyjuk elkóborolni, vagy nem szorítjuk erősen magunkhoz a lelkünket, máris megvan a baj. Lehet lélek nélkül élni persze, sokan megteszik, de a lélek nélkül maradt test, nem találja a helyét, nyughatatlanul, céltalanul bolyong a városban, vagy féktelen evészettel, ivászattal próbálja csillapítani ürességérzetét, alkalmasint tévét néz, vagy igénytelen popzenét hallgat.

Én és a másik

Már egy éve így megy. Amikor én mennék, a másik maradni akar. Amikor beszélgetnék, makacson hallgat. Ha otthon békésen pihennék, a másik lohol, mint az űzött vad. Mintha szántszándékkal mindig az ellentétét akarná tenni annak, amit én szeretnék. Sokszor próbáltam már meggyőzni, kérlelni, fenyegetni, hiába.

Talán így kell ennek lennie. Ha mindig az lenne, amit én akarok, talán kiderülne, hogy nem is azt akarom, amit én gondoltam, hanem azt, amit a másik, vagy hogy semmit sem akarok.  Mégsem hagy nyugodni a kérdés, miért jött, mit akar? Talán mindig is itt volt, csak eddig én erősebb voltam nála és nem hagytam, hogy hallassa a hangját? Talán nehezemre esne egyedül elviselni magamat, és kettő kell belőlem, hogy megbirkózzak a feladattal?

Lassan kezdem megszokni, hogy ketten vagyok. Nem is lenne semmi baj, valahogy megoldanánk a dolgot, néhány dologban azonban egyikünk sem enged: a másik előre menne, én pedig hátra. Amikor pedig én legszívesebben meghalnék, a másik élni akar. Most tehát egy helyben toporgunk félig élőn, félig holtan, se nem itt, se nem ott. Majd csak elunja valamelyikünk a dolgot. Vagy így maradunk.

Narancs

Narancs szerette a nevét. Szívesen gondolt magára úgy, mint a zamatos, lédús gyümölcsre, amelybe ha beleharapnak a fanyar, de édes íze összerántja a nyálkahártyát, és a leve kéjesen csorog végig a torkon. Narancs arra született, hogy adjon. Az évek során sokan megízlelték, szórta az illatos permetét, és az édes nedve sok szomjazó toroknak hozott enyhülést. Nemcsak a nedűjét osztotta meg persze, hanem adott mindent, amire szükség volt. Az elesetteknek támaszt, a reményteleneknek vigaszt, a vándoroknak szállást, az éhezőknek ételt.

Egy nap aztán Narancs észrevette, hogy kezd kiszáradni. Még mindig illatos volt, az íze is fanyar, de hirtelen rádöbbent, hogy már korántsem olyan lédús, mint korábban. Nyilván nem egyik percről a másikra állt be a változás, csak addig nem vette észre. Egy nap aztán, amikor elsétált mellette egy szomjazó ember, és ahelyett, hogy észrevette volna, egyszerűen csak odament egy vízcsaphoz, hogy igyon, tudta, hogy mindennek vége. Mintha egy feneketlen mély gödörbe zuhant volna, nem volt, ahol megkapaszkodjon. Elvesztette a nevét, láthatatlanná vált. A következő évek lázas kereséssel teltek, új nevet akart találni magának. Sok nevet kipróbált, de olyanok voltak, mintha valaki más kabátját húzta volna magára. Az egyik lógott rajta, a másik szorította, vagy egyszerűen nem állt jól rajta. Szép lassan belefáradt a keresésbe, és úgy döntött, arc nélkül, név nélkül marad. Próbált beleolvadni az arctalan testtelen lelkek tömegébe, de nem ment. Túl sokáig volt neve. Úgy döntött árnyékká változik. Szép kontúros mélyfekete árnyék lett belőle, tökéletesen tudta követni a járókelőket. Árnyékként még megélt néhány szép napot, néhány járókelő izgalmas kalandokra csábította, de aztán egyszercsak ennek is vége lett. Utoljára egy gyönyörű kislány árnyékának szegődött, úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Mindent együtt csináltak, ráadásul a kislánynak nagyon szép neve volt, az Árnyék büszkén viselte. Úgy volt, hogy együtt fog megöregedni vele. A kislány azonban meghalt. Az Árnyék követte. A kislány neve már az ő neve is volt, és nem akarta elveszíteni ezt a nevet is. Úgy döntött, egy napsütötte mezőn fog megpihenni, egy erdő mellett, a patak partján. A mező lassan zarándokhellyé vált. Narancsligetnek nevezték el, bár senki nem tudja hogy miért, hiszen egy narancsfa sem nő rajta. Tavasszal azonban, amikor párás a levegő, a földből narancsillat árad. Főleg a gyerekek szeretnek erre a helyre járni. Csak ők hallják, hogy amikor Narancs a kislányra gondol a patak pont olyan hangon kacag, mint ahogyan a kislány nevetett.

Tavasz

Az első szexualitással kapcsolatos tanácsot gyerekkoromban Panni nénitől kaptam. Panni néni szinte olyan volt nálunk, mint egy családtag, sokat vigyázott ránk, gyerekekre. Az anyám kolleganője volt, korábban apáca, de amikor az egyházi rendeket feloszlatták, elment óvónőnek. Szóval egy szép tavaszi délután játék közben Panni néni félrevont, valami fontosat akart közölni velem: „Ha valami furcsa bizsergést érzel ott alul, üljél bele egy lavór hideg vízbe.” – tanácsolta.

A napokban sokszor jár a fejemben Panni néni. A házban lakó idős hölgyről, Kató néniről jutott eszembe. Kató néni is vallásos, most egyedül él, de egyszer elmesélte, hogy volt két férje. Az első házassága boldogtalan volt, a férj ivott is, bántotta is, de szerencsére hamar magához szólította a Jóisten. A második férj jó ember lehetett gondolom magamban, mert Kató néni egyszer megvallotta: „Bizony csak egy dologért imádkozok a Jóistenhez. Ha majd a mennyországba jutok, a második férjemmel nagyon szeretnék találkozni, az elsővel viszont nem.” A minap éppen a bejárati ajtó üvegablakát pucoltam, amikor a gangon Kató néni ment el mellettem. Kató néni megállt a létra alatt, szóba elegyedtünk. Az ablakmosó folyadékok illatáról társalogtunk éppen, amikor Kató néni hirtelen bizalmasan megszólalt: „Már napok óta olyan finom férfiparfüm illatot érzek a levegőben. Egyfolytában azon gondolkozok, hogy honnan jöhet:”

Idővel a hajszálak megőszülnek, a bőr megráncosodik, a vágyak is elülnek, de azért ilyenkor tavasszal, amikor virágba borulnak a fák, az öregasszonyok szíve még megdobban egyszer.

Kötelek

Napok óta kötelekről álmodok. A kötél hol egy torkom köré csavarodó telefonzsinór, hol egy kisgyerek lába köré tekeredő fekete sikló, de mégiscsak kötél. A kötelek szorosan a testem köré csavarodnak, megbénítanak, fojtogatnak. Mintha egy láthatatlan kéz szorítaná meg őket, amelyik az életemre tör.

Napok óta a kötelekre, a megkötözött testekre gondolok. Talán a párkák kötelei ezek, akik az élet fonalát fonják, majd elvágják, amikor eljön az idő, és azt üzenik, hogy a sors felett nincsen irányításom? Talán egyszerűen a gúzsba kötöttség érzéséről szólnak, a tehetetlenségről, a lélek pillanatnyi beszorítottságáról? Talán életet adó köldökzsinórok, amelyek mégis ölni tudnak, mert megfojthatják a magzatot? Talán a tehetetlenséget, és a bűntudatot jelképezik, amit anyaként érzek, mert nem tudtam kiragadni a gyerekemet a halál torkából?

Ugyanakkor, a megkötözött testekről szóló álmok mintha ígéretet is hordoznának. Álmomban mindig küzdök. Késsel vágom el a torkom köré csavarodó telefonzsinórt, és bottal fejtem le a gyermek lába köré tekeredő siklót. Az élet az álmokban teret követel magának.

Valaki rád vár

and Acceptance

A sötétség lassan bekúszik a szobába. A tested körvonalai eltűnnek. Beleolvadsz a körülötted mozgó árnyak tömegébe. Apró neszek töltik meg a teret. Rémület árad szét az ereidben. Már csak a hangos szívdobogásod hallod. Menekülnél, de nincs hová. Aztán szép lassan elernyed a tested. Átadod magad az ölelésnek. Már nem félsz. A neveden szólítanak. A sötétben valaki rád vár…

Séta reggel

Megyek az utcán. Utazok a villamoson. Nézem az emberi arcok és testek tömegét. Vajon milyen sorsot hordoznak magukban? Mit gondolnak, mit éreznek éppen? Az emberi arcba nincsen mindig belevésve a sorsa. Az arc csak pillanatfelvétel. Milyen volt ez az arc tegnap, és milyen lesz holnap? Talán ezért szeretem a tiszta gyermeki és a barázdált öreg arcokat. Ezek az arcok ígéretet hordoznak. A paradicsomból való kiűzetés előtti ártatlanság lehetőségét, és a fájdalommal de méltósággal megélt életét.

Az utcán elsétálok egy koldusasszony előtt. Az ölében kisgyermek. Megtorpanok és pénzt dobok a kosarukba. Kapar a torkom és összeszorul a gyomrom. Megrendítő látvány az utcán kolduló kisgyerek. Nem a hidegtől, az éhezéstől féltem, hanem a sivárságtól és unalomtól. Mindenkinek joga lenne az ártatlanság korához, legalább néhány évre…

Hazafelé befordulok a Tátra utcába. Az ezoterikus könyvesbolt kirakatában egy összegömbölyödött kiscica alszik. „Élő vagy kitömött állat?” gondolom magamban, és hideg fut végig a gerincemen. Kitömött macskák persze nincsenek, jut eszembe pár pillanattal később, de addigra már késő, összekapcsolódott bennem az utcán kolduló kisgyerek mozdulatlan teste, kifejezéstelen arca, és a kitömött macska képe. Elsírom magam. Még egy pár utcasarkot megyek, aztán visszafordulok. A macska műanyagból van, nagyon élethű másolat. Csak az apró rózsaszínű műanyag orra árulja el, ami nem csillog a nedvességtől…

Salto mortale

A halálugrást úgy hajtja végre az ember, hogy kiugrik a tizedikről, talpra esik, utána szépen besétál a sarki kocsmába és megrendel egy felest. Nekem csak elhihetitek. Nem mindegy, hogy mit iszik az ember utána, mert akármennyire is tudja, hogy talpra fog esni, az ugrás azért mégiscsak izgalommal jár. Én egy Whiskyt szoktam ilyenkor szódával. Elég erős ahhoz, hogy megnyugodjak tőle, de a szódától könnyen csúszik, többet is el lehet fogyasztani belőle, amennyiben szükséges.

A legnehezebb az ugrásban mégiscsak az, hogy hogyan tölti el utána a napot az ember. Az ugrás megvolt. Jó. Akár magától ugrott az ember, akár lökték, valahogy túlesett rajta. Rendben. Sikerült is talpra esni. Remek. A kocsmát is megtalálta, és a feles is megvolt. Kiváló. Na de mit csináljon utána?  Halálugrás után ugye nem megy a közértbe bevásárolni az ember. Valahogy nem helyénvaló. Meg persze a piacra sem. Meg lehet az élményt osztani barátokkal, de a tapasztalat azt mutatja, hogy nemigen érdekli őket. Szívesen osztoznak persze, az ugrás utáni túlélés első mámorában, de aztán nem tudnak mit kezdeni a dologgal. Ha maguk is ugrani készülnek, nem szívesen gondolnak a rájuk váró izgalomra. Ha pedig nem szoktak ugrani, akkor az a baj.  A sikeres ugrás utáni ürességérzet meg szinte megriasztja őket. A legjobb ilyenkor hazamenni, és betenni egy videokazettát a lejátszóba. Nézi egy kicsit az ember, aztán szép lassan elbóbiskol rajta. Másnap aztán lehet menni a közértbe, piacra, dolgozni, vagy amit csak akar az ember. Ilyenkor már úgy lehet tenni, mintha semmi sem történt volna…