Találkozás

A nyári zápor épphogy csak eleredt. A tűző nyári napsütéstől áthevült aszfalt még gőzölgött a rázúduló víz alatt. A férfi és a nő egy üresen álló turistaház fedett terasza alatt kerestek menedéket. Egymástól két méterre álltak meg, és nézték a gőzölgő aszfaltot.

„Ez nem áll el egyhamar.” – szólalt meg a nő.

„Még szerencse, hogy itt van ez a turistaház.” – így a férfi.

„Nézze még egy pad is van.” – szólalt meg a nő, majd letette a hátizsákját, és komótosan elkezdte kioldani a madzagokat. Két almát vett elő a zsákból, az egyiket odanyújtotta a férfinak. Egy ideig csendben ették az almát egymás mellett a padon, szótlanul maguk elé meredtek.

„Ritkán látni nőt egyedül az erdőben” – szólt aztán a férfi. „Kirándulni volt?”

„Tudja, nemrég halt meg az anyám” – válaszolta a nő. „Megnyugtat az erdő, itt valahogy úgy érzem, közelebb van hozzám…” „És maga? Gyakran kirándul?”

„Csak mostanában.”

Megint csendben ültek egy darabig, nézték az esőt, hallgattak. A férfi néhány perc elteltével szólalt meg ismét: „Lehet, hogy ez most furcsa lesz magának, de szeretném megkérni valamire.”

„Ha tudok, szívesen segítek.” – mondta a nő.

„Szeretném, ha felhívna nekem egy telefonszámot, és egy üzenetet hagyna a rögzítőn.”

„Hát jó” - mondta a nő egy kissé elbizonytalanodva, „és mit mondjak?”

„Azt kellene mondania, hogy Janó ma nem megy haza, ma éjjel itt marad velem.”

„Mondja, maga viccel? Nem dehogy viccel. Pont olyan gyáva, piponya alak, mint a legtöbb férfi, akit ismerek…”

„Maga teljesen félreértett” - motyogta a férfi zavartan. „Janó nem én vagyok…”

„Hát akkor ki?”

„Janó a fiam volt. Egy éve halt meg autóbalesetben. Az asszony vezetett. Pont úgy esett az eső, mint most. Megcsúszott az autó. Azonnal meghaltak mind a ketten.”

„Ne haragudjon, de még mindig nem értem. Kit hívjak fel és miért?”

„Tudja ez az én telefonszámom, az üzenetrögzítő veszi fel. Margittal pár évvel azelőtt váltunk el, hogy a baleset történt. Janó velem lakott. Amikor hazamegyek a kirándulásból, még mindig várom, hogy mikor nyílik az ajtó, és mikor jön haza az anyjától. Tudja, magának pont olyan hangja van, mint neki. Jó érzés lenne, ha várna tőlük egy üzenet, amikor hazaérek.”

Hogy ő legyen egy halott nő hangja, aki idetelefonál a túlvilágról? A nő megborzongott. Megsajnálta persze a férfit, de hát ez mégiscsak képtelenség. Nem szabad kihívni a sorsot magunk ellen.

A nő hosszasan hallgatott, majd megszólalt: „Mondja, van egy fényképe a fiáról, vagy valami személyes tárgya, amit nélkülözni tudna? Tudja, hazavinném. Akkor talán nem érezném úgy, hogy a másvilágról telefonálok.”

A férfi megilletődötten egy fényképet vett elő a tárcájából. „Ez a legkedvesebb képem, a ballagásáról. Mindig magamnál hordom. Magánál jó helyen lesz.”

Az eső elállt, együtt sétáltak le a buszmegállóhoz, majd elváltak.

Néha megesik, hogy a boltban valamelyik pénztáros odafordul a nőhöz, amikor meglátja a tárcájában a fiú képét: „Milyen helyes gyerek! Ez ugye a ballagási képe?” 

A nő ilyenkor általában csak annyit mond: „Igen, ballagási kép. Nagyon rendes gyerek…”

Amitől félek, itt van egészen közel...

Melegszívű barátaim

Meleg barátaimmal még a Rácz fürdő konditermében ismerkedtünk meg a nyolcvanas években. Akkoriban még nemigen jártak konditerembe az emberek Budapesten, csak néhány megszállott, meg persze a melegek, akik már akkor is tisztában voltak azzal, hogy keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy szeressék és elfogadják őket. Szóval a Rácz fürdő vendégei szegről-végről mind ismerték egymást. Hamar összebarátkoztunk, és perceken belül azon kaptam magam, hogy egy melegszívű családba kerültem. A közös nyaralásokon mindig kávé és frissen sült tojás illatára ébredtem, és megvoltak a közös családi ünnepeink, hagyományaink is, például a Sándor, József, Benedek napok, és az augusztus huszadikai dinnyeevések. Egymáshoz fordultunk, ha bajban voltunk, és a „családban” mindig lehetett számítani valakire.

Egy napon, amikor megérkeztem Zoltánékhoz, akiknek a lakásában a leggyakrabban gyűlt össze a csapat, vastag hegesztett rácsot találtam a lakás ajtaján. Megtudtam, hogy a szomszédok, akik addig úgy tudták, hogy a párjával testvérek, de valahonnan megneszelték, hogy melegek, fejszével és vasrudakkal estek az ajtónak. Soha nem felejtem el, hogy Zoltán barátom, akinek akkoriban nem volt rendben a házasélete, röhögve és egyben keserűen azt mondja nekem: „Most mondd meg Lucia, hát nem mindegy nekik, hogy férfival nem baszok vagy nővel nem baszok?”

Az utóbbi években, ha magam nem is mindig mentem el, mindig figyelemmel kísértem a Gay Pride felvonulást, a Meleg Büszkeség napját. Valóban magamutogatásról lenne szó, ahogyan sokan mondják? Ahogy elnézem az ellentüntetők agresszív tömegét, nem hiszem. Összeszorul a gyomrom, amikor látom, mennyien akarják bántani az én melegszívű barátaimat. A rácsok mindenesetre még mindig ott vannak az ajtón. Ha az ő helyükben lennék, a rácsok az én ajtómon is ott lennének, pedig útálom a rácsokat, ahogyan ők is.

Én és a másik

A pók

Sok évvel ezelőtt történt. Éppen egy araknofóbiás pácienst vártam, aki betegesen rettegett a pókoktól, amikor az íróasztalomon megláttam egy hatalmas, legalább 4 centiméter átmérőjű, szőrős lábú fekete pókot. A páciens már jött is befelé az ajtón, nem volt másra idő, felkaptam egy üres teáscsészét és a pókot letakartam. Még mindig élesen él bennem a terápiás ülés. Végig azzal a furcsa érzéssel ültem ott, hogy ő nem tudja, de én tudom, hogy a pók ott van egészen közel.

Hogy miért pont most írok erről? Mert a csésze alatt lapuló pók olyan, mintha a jelenlegi életem allegóriája lenne. Amitől félek, itt van egészen közel, csak felemelem a pohár peremét, és már látom. Vagy elég, ha egy látogató, aki mit sem tud a pókról, felkapja az asztalról a csészét, és máris elszabadul a fenevad. Néha én magam vagyok a pók, aki a csésze alatt lapul. Üvegbúra vesz körül, a külvilág, az élet ott van egy karnyújtásnyi távolságra tőlem, mégis elérhetetlen.  

Jelenbevetetten

A folytonosság megszűnt, a fonal megszakadt, a jelenben rekedtem. A múltamat a a szülői család elvesztésével és a nőiességem lassú hanyatlásával engedtem el, a jövőmet a gyerekem halálával. Most már csak a jelen pillanat van. De létezik-e a jelen pillanat múlt és jövő nélkül? És mit lehet kezdeni vele? Talán csak szemlélődni. Megfigyelni a növényeket, fákat, állatokat, a hegyeket és vizeket. Lassan beleolvadni a természetbe, hogy amikor eljön az egyesülés pillanata, fel legyek készülve. 

Szerencse

Lomtalanítás van a tizenharmadik kerületben. A lomokra vadászók első hulláma, az „elit” már levonult a terepről. Az utcasarokra állított kisasztalon, a zsákmányolt fotelekbe süppedve megebédeltek, zsemlét párizsival és kisfröccsel, majd bepakoltak a teherautókba és szétszéledtek. Most már az alsóbb kasztok zsákmányolnak, sőt a lomokhoz már a közönséges halandók is hozzáférnek.

Az Odeon mozi előtt állok, cigarettázok. Egy idős cigányasszony jön oda hozzám, adok neki egy cigarettát, majd visszamegyek a moziba. Az öregasszony persze nem éri be ennyivel, utánamjön: „Várjon Aranyom, hadd mondom meg a szerencséjét a cigarettáért cserébe!” Tudom persze, hogy mi következik, nem ma jöttem le a falvédőről. Kér egy ezrest, hogy „megfialjon”, majd jól teleköpdösi, hogy ne legyen már gusztusom visszatenni a pénztárcámba. Tudom, hogy mire számíthatok és mégis megdermedek. Mert mi van, ha mégis? Mi van, ha tudja? Én nem akarom megismerni a sorosmat. Ha jót mond, elhiszem és csalódok, ha rosszat, együtt kell élnem vele. Nem akarok kiszolgáltatottá válni. Először békésen próbálom leszerelni: „Köszönöm, nem” – rebegem halkan. Ő erősködik persze. Érzem, hogy szorul a nyakam körül a hurok, egyre idegesebbé válok. „Értse már meg, hogy nekem nincs szükségem szerencsére” – kiabálom most már hangosan. Ezen még ő is meglepődik, és eloldalog. Ekkor már az egész mozi hangosan röhög. Hát persze, hogyne volna szükségem szerencsére, mint mindenki másnak. Csak hát nekem most biztonságos, jól kiszámítható szerencse kellene, olyan meg persze nincsen.

Násztánc

Az Interneten egy pávapók násztáncát figyelem. Kitárja a hatalmas, színes legyezőjét a hátán, hogy a nőstényt magához csalogassa. A nőstényt apró ugrásokkal táncolja körbe, majd egyesülnek. Én már évek óta alig táncolok, de az apró pók tánca most eszembe juttatja a nagy misztériumot. Eszembe jutnak az áttáncolt éjszakák, a férfiak, akikkel, és akiknek táncoltam. Eszembe jutnak azok a férfiak is, akik soha nem táncoltak. Akik tartózkodásukkal fennen hirdették: „Az egyesülés mehet, de a násztáncról szó sem lehet, köszönjük, nem kérünk a misztériumból.” Pedig az egyesülés násztánc nélkül pont olyan hétköznapi tevékenység, mint az evés, az ürítés vagy alvás. Mindez végigpörög a fejemen. Vajon miért nem táncolok már?  Talán olyan lettem, mint azok a féfiak, és belesüppedtem a hétköznapok unalmába? Megtaláltam a páromat? Vagy csak kiöregedtem?  A válasz lassan fogalmazódik meg bennem. Azért nem táncolok, mert elvesztettem a hitemet. A túlvilágban soha nem hittem, de a nagy körforgásában, az élet rendeltetésszerűségében igen. Talán ha újra elkezdek táncolni, ismét részévé válhatok a körforgásnak. Talán még visszatáncolhatom magam az élet rendeltetésszerűségébe…

A látható világ és a láthatatlan

Ismeretlen város

Egy reggel Léna arra ébredt, hogy elvesztette a múltját. Egy idegen férfi mellett ébredt, egy ismeretlen ágyban, egy ismeretlen városban. Mint akit lopáson értek tetten, összerezzent, fejvesztve magára kapkodta a ruháit, és elrohant. Az első két napot állandó menekülésben töltötte. Addig rohant az ismeretlen utcákon, amíg azt nem érezte, hogy már egy lépést sem tud tovább menni, majd leült egy padra hogy pihenjen. Amikor kipihente magát, ismét rohanni kezdett. A harmadik napon alábbhagyott a rohanás. Továbbra is a városban bolyongva töltötte a napját, de már észlelte a körülötte levő házakat, embereket. Ekkor valami megmozdult benne. Ismeretlen sóvárgás járta át a testét, hasonló az éhséghez. Tehetetlenül leroskadt egy padra és sírni kezdett. Eleredt az eső. Résnyire kinyitotta a száját, és hagyta, hogy az eső és a könnyei belefolyjanak. Ízlelgette az édes esőcseppeket és a sós könnyeket. Ekkor rájött, hogy nem maradt semmi más az életében, csak a hiányérzet. Eldöntötte, hogy nem menekül többet. A sóvárgás olyan lett ezután, mint egy üres lap, amit telefesthet. Gyönyörű városokat festett a lapra, ölelkező szerelmeseket, gyerekeket. Lefestett mindent ami, egyszer talán az övé volt, az elvesztett emlékeket, az elszalasztott lehetőségeket. Amikor mindent lefestett, ismét elindult. A pad körül ácsorgó emberek utánanéztek. Látták, ahogy a vékony törékeny alakja lassan beleveszik a ködbe.