Bye-Bye life 5.2

Ötödik nap: délután

Indulás előtt kádfürdő és Angelo Badalamentitől a Twin Peaks soundtrack.

Utána egy egész délutánon át tartó bolyongás az állami egészségügy bugyraiban. 3 órás várakozás egy ajtó előtt, majd kiderül, hogy a szemészet egy mellkas sebészhez irányított, aki értelemszerűen nem tudja kiírni a szükséges alapvizsgálatokat. Hívjam a Korányi ambulanciáját. Kiszolgáltatottság, elveszettség. Már látom magam előtt, ahogy órákig egy telefonszámot csörgetek, amit vagy nem vesznek fel, vagy 3 héttel későbbre adnak egy időpontot. Nóra megint megment. Megszervez nekem egy azonnali konzultációt a Korányiba, és az orvos azt ígéri, hétfőn már meglesz a PET CT. Ráadásul barátságos és kedves, és még a tüneteimet is meghallgatja, elhiszi nekem, hogy érzem, mi történik a testemben.

Nóra odabiciklizik a Lövőház utcába, és kiülünk egy teraszra. Whisky, kávé. Beszélgetés csajokról, pasikról, életről, halálról. Megint itt vagyok, nemcsak kívülről figyelek. Áldott állapot.

Elmondom Nórának a legújabb bakancslista ötletemet: ha a legrosszabb forgatókönyv valósulna meg, és csak pár hónapom van, akkor még az életemben szeretnék egy búcsúztatót. Mert milyen kibaszás, hogy az ember a temetésén nem hallgathatja meg a sok szépet és jót, amit mondanak róla. Nem feküdnék persze be egy koporsóba, mint Halász Péter, csak ülnék közöttük, meghallgatnám, mit mondanak és utána megölelnének. Esetleg Julcsi felolvashatna a naplómból. Tudom, hogy nem egy remekmű, de mégiscsak én vagyok. Utána pedig jönne egy jó DJ és táncolnánk reggelig. Persze az baszna be, mondja Nóra, ha utána még élnél 5 évet, de akkor majd röhögünk együtt az egészen.

Egészen jó kedvem kerekedett. Ne sírjatok barátaim: „Láttam a lángoló csatahajókat az Orion peremén.” És még ki is mostam, és ki is teregettem.

Hamarosan vacsora, 5 csepp CDB, Rivotril, alvás….