Bye-bye life 1.

Ezt a bejegyzést már fél szemmel írom. A jobb szememre megvakultam. Egy szem több, mint a semmi, írni még tudok. Olvasni sajnos nem, nagyon fáraszt. Lehet, hogy félreütök párszor, de azért nekifutok. Az írás mindig adott valami értelmet annak, ami értelmetlen. Volt, hogy évekig nem írtam, például az utóbbi 8 évben.

Hogy mit csináltam eddig? Három évet szántam arra, hogy semmin ne gondolkodjak. Ez is elérhető. Napi 8 óra melóval egy börtönben, megfejelve még néhány óra magánrendeléssel. Három év ebből elég volt, kihevertem a rossz gondolatokat, és utána öt évet éltem. Semmi különös, csak élveztem a mindennapokat. Jó volt.

Nulladik nap:

A nulladik nap úgy indul, mint a többi. Reggel 3 kávé, egy cigi a gangon, átfutom a híreket a neten, aztán elindulok. Szeretem ezt az érzést, amikor egy csomó teendőt sikerül besűríteni egy napba. Megszerveztem egy szemészeti vizsgálatot, még a rendelésem előtt, talán még a piacra is kijutok, utána munka, és este együtt Gergővel. Semmi extra, de nekem elég. Már jó pár éve, a korábbi nulladik napokat követő első napok túlélése óta tudom, ez így jó, ennyi elég. Hamar bejutok a szemészhez. Amikor a bal szememet letakarja, kiderül, hogy a jobb szememre semmit nem látok. Ez még nem meteor becsapódás, csak egy kisebb földrengés. Sürgősségi beutaló a Honvéd kórház szemészetére. A Honvédból elhajtanak, péntek délután amúgy sincs orvos, és a probléma sem súlyos – mondják ők.  A barátnőm segítségével sürgősséggel bejutok a klinikákra. Hosszas várakozás, rengeteg ember, a maszk sokakon az orról letolva, bosszankodok. Aztán rengeteg vizsgálat. Minden vizsgálatot megismétel három rezidens is, de nem bánom. Lelkesek, aranyosak, és tanulniuk kell. Kiderül, hogy a kórházban alszom. Nem örülök neki. Este szemcsarnok csapolás, hátha attól jobb lesz. A műtéthez beteszik a szemterpeszt. Mintha a Mechanikus Narancsban lennénk mondom, de vagy nem díjazzák, vagy nem értik. A szakorvos a beavatkozás során elmagyarázza a lépéseket a rezidenseknek, majd hozzám fordul, és dupla hangerőn elkezdi megismételni ugyanazt. Bassza meg, vak vagyok, nem süket! Udvarias alkat vagyok, de felbőszít. Beszólok neki, hogy már az előbb is hallottam. Az éjszakát a kórházban egy Frontinnal átvészelem.

Első nap:

Reggel a megvizsgál a prof ultrahanggal. Megjön a verdikt: daganat, valószínűleg metasztázis. Na ez már nem kisebb földrengés, ez a nulladik nap vége.

Sokk, 3 cigi. Ha metasztázis úgyis mindegy. Ha kiderül, hogy primer, abbahagyom. Most menni fog. A szenvedélybetegek már csak ilyenek, nagy pofon kell. 

És most derül ki az is, hogy mennyire pokollá tette az életem a bürokrácia. Az egyik első gondolatom, hogy legalább nem kell elintézni a betegeim EESZT beléptetését, amit egy fél éve próbálok sikertelenül, na meg a klinikai szakpszichológus engedélyem meghosszabbítását. Morbid gondolat, hamar elszáll. Mi változik még hirtelen? Már ráülök a kórházban a WC ülőkére, ami felett eddig fájós derékkal egyensúlyoztam. Nem fertőtlenítek 5 percenként. Minek.

 

Első lépés: Hogy mondom meg Gergőnek? Ideszervezem látogatási időre Franci barátnőnket, hogy ne kelljen majd egyedül hazamennie. Meg persze bőgünk egyet Francival a telefonban. Aztán rájövök, egy percet sem bírok ki itt tovább. Telefon az orvos barátnőmnek. Kell a lelki támasz, meg a gyakorlati segítség. Haza akarok menni hétvégére. Persze elintézi. Rá mindig számíthatok.

Amikor hazaérünk, megmondom. Gergőnek. Arcizma sem rezzen, acélból van. De felfogta, mert még a gondolatom is kitalálja. Előttem a pohár víz, ha inni akarok, a vacsora, ha megéhezek. Beszélni még nem tudunk róla.

Következő gondolat: kellene egy bakancslista. Na, nem úgy megy, mint a legtöbb filmben. Az élet olyan inkább, mint a Sztalker. Ott állsz a szoba előtt és fogalmad sincs, hogy mit akarsz. Elmenni még egyszer a tengerhez? Talán. Sokat kirándulni? Valószínűleg. Áttáncolni egy éjszakát? Talán menni fog egy kis pszichotróp rásegítéssel. Elolvasni még egyszer a Metamort meg a Murakamikat. Fél szemmel? Több idő kell, hátha kialakul valami hamarosan. Ami biztos, megírni a végrendeletet. Nehogy Lölö és Andika rátegye a kezét a lakásomra és a könyveimre. Egy kutyát Gergőnek. Azt is tudom biztosan, hogy ezt a blogot elkezdem. Nem lesz persze egy Hasnyálmirigynapló, de talán egy emléknyom a barátaimnak. Ha történetté írom magam, talán egy kicsit kevésbé élem meg azt, ami fájdalmas? Kiderül majd. Mindenestre az írás most jól esik.