Érinthetetlenek

A jelenségről többet tudok, amióta én magam is érinthetetlen lettem. Amikor tragédia ér egy embert, vagy ha egyszerűen csak beleszületik a szegénységbe, nyomorúságba sok ember szemében érinthetetlenné válik.

Néhány napja halt meg a gyerekem, amikor észrevettem, hogy néhány szomszédom már nem köszön nekem. Úgy mentek el mellettem a körfolyosón, mintha csak a gang rácsához láncolt bicikli volnék. Érinthetetlen lettem. Páriák nemcsak Indiában vannak.  Mert rettegünk a fájdalomtól, az emberi nyomorúságtól, mintha bizony elkerülhető lenne.

De előbb vagy utóbb úgyis ránk zúdul, mint a FEKETE ESŐ:

Azon a reggelen, amikor fekete eső esett, senki nem mozdult ki a házából. A városra néma csend borult, csak az esőcseppek ütemes kopogása volt hallható. Néha-néha meglebbent egy függöny sarka, és egy riadt tekintetű ember kémlelt ki az ablakon az elhagyatott városra. Az egész várost átjárta a félelem. Később már ki sem néztek az ablakon, megpróbáltak megfeledkezni a fekete esőről. Az eső pedig száz napon és száz éjszakán át esett.

Hogy hogyan kezdett el terjedni a szóbeszéd, nem tudni, hiszen senki sem hagyta el az otthonát, és a telefonvonalak már az első naptól fogva megsüketültek. A legtöbben büntetésnek vélték az esőt, amellyel Isten a romlottsága miatt sújtja a várost. Így sok bűnöst elért a végzete. Mivel az utcára nem mert kimenni senki, nyilvános kivégzésekre nem került sor, de sokan csendben, az otthonukban intézték a dolgot. A halottakat aztán kiszögezték a házak kapujára, hogy mindenki lássa őket. Sok bűnös veszett el más bűnösök keze által.

Amikor már szinte az egész várost elviselhetetlen bűz lepte el valami megváltozott. Minden éjjel eltűnt néhány kiszögezett halott a kapukról. Az egyik házból éjszakánként egy feketébe burkolt árny osont ki ásóval, hogy eltemesse őket. Teréz minden halottat megsiratott, akit eltemetett. Amikor az utolsó halottat is eltemette, megállt a rét közepén, a sírhalmok között, és kővé dermedt a fájdalomtól.

Ekkor, mintegy varázsütésre, elállt az eső. Először csak egy-egy ember merészkedett ki, majd egyre többen kitódultak az utcára. Amikor a város határán fekvő mezőre ért a tömeg, hirtelen mindenki elnémult. Az egész mezőt takaros sírhalmok borították, minden sírhalmon egy-egy névtábla az elhunyt nevével és egy csokor virág. Rettegés járta át a testüket. Teréz csillogó fekete márványtestét látva azonban végre mindent megértettek. Teréz, aki az egész város fájdalmát és félelmét a testébe fogadta, megváltotta őket.

A városban azóta minden év századik napján fekete eső esik. Ilyenkor az emberek kitódulnak az utcára, és hagyják, hogy az eső átmossa őket. Az eső felsebzi a bőrüket, és az egész várost átjárja a fájdalom. Az oszlásnak indult holttestek bűzének emléke szinte elviselhetetlen. Tudják azonban, hogy a fekete eső áldás, mert a félelem felejtést szül, a felejtés pedig gyilkosságot és bűzös tetemeket.  Az eső pedig ütemesen mindig ugyanazt a három szótagot kopogja: takk takk-takk, takk takk-takk, ne felejts, ne felejts…

Párhuzamos idősíkok

Katicabogarakat gyűjtünk az óvoda udvarán. A kis bogarak hemzsegnek a befőttesüvegben. A bogarak az üvegben hirtelen elveszítik a szépségüket. Már csak a megbolydult barna masszát látom, a bogarak kétségbeesett vergődését. A vadászat izgatott öröme undorba csap át, és félelembe. Megrettent a két érzés, a kéjes öröm és a szorongás átjárhatósága.

Málnabokor tövében guggolok, a külvilágból csak fényfoltok szűrődnek be a bokor ágai között. Érzem a föld és a levelek tömény illatát. Távoli gyerekzsivajt hallok és egy balkáni gerle búgását. Fények, színek, szagok, hangok… A külvilág zsivaja szinte megfoghatatlanul változik meg. A hangok izgatottá válnak, kiáltásokat hallok, engem keresnek. Az izgalom lassan rám is átragad. Élvezem a két világ közötti átjárhatatlanságot. Az utazást az egyik világból, ahol még látható voltam, a másikba, ahol már láthatatlan lettem.

Az anyám kórházi ágya mellett ülök. Már csak percei vannak hátra. Fogom a kezét. A szoba csendjében, csak a könnyű, felületes légzése hallható. Hirtelen megfoghatatlanul megváltozik a szoba légköre. Már a kilégzés első pillanatában tudom, hogy ez lesz az utolsó. A kilehelt lélek súlya szinte tapinthatóan jelen van. A látható világ egy pillanatra találkozik a láthatatlannal.

Magyar vendetta

Aki a véredet szívja, csapold le a vérét, aki a látásodat elhomályosítja, hegyes tőrrel szúrd ki a szemét, aki nem hallja meg a könyörgésed, ólommal tömítsd el a fülét, aki értelmetlen szóáradattal ostromol, tőből tépd ki a nyelvét. Aki nem csinált semmit, azt biztos-ami biztos dobd meg egy galambbal.  Ha a galamb eltalálja és szörnyethal ártatlan, de ha nem, fából készült ékkel döfd át a szívét.

Gyúrás

Gyúrj kemény tésztát, 6 tojásból, liszttel, hagyjad megkelni, formázd tojásdad alakúra.  Így készül a bicepsz. Ha meggyúrtad, szálkásíthatod. A megduzzadt izomból el kell vonni a vizet. Azaz nem eszel, csak rizst (só nélkül persze), és kiteszed a meggyúrt izmot száradni a napra, hogy távozzon belőle minden nedvesség, és emellett még szép aranybarnára is süljön.

A tricepsz már nagyobb szakértelmet igényel, évek kitartó munkájával kell megformázni, csalafinta kis izom, ha van, nem látszik igazán, ám ha nincs, a felkar csak leffeg. Mind a két nemnek megvannak gyenge pontjai. A konditeremben szerzett tapasztalataim alapján a férfiak általában a vádlival, a nők a bricsesszel küzdenek. Hosszú, kemény, kitartó munkát igényel, mire megszületik a vádli, vagy eltűnik a bricsesz.

Aztán ha készen van a test, ki lehet próbálni, lehet vinni bevetésekre, és büszkén feszíteni a fürdőruhában. Szóval higgyétek el, megéri a fáradtságot. A gond csak akkor van, ha túl sokáig tart a megfelelő test elkészítése. Az ember dolgozik évekig, gyúr, szálkásít, feszesít, tömeget növel, meg minden, de közben elkezd ráncosodni a bőr, és teljesen elrontja az összképet. Szóval lőttek az egésznek. Mit csinál ilyenkor az ember? Hát mivel a testen már nem lehet változtatni, a gondolkodáson kell. Meg kell tanulni megszeretni a megrozzant testet. Nem könnyű feladat, talán még a tricepsz elkészítésénél is nagyobb kitartást igényel. Szóval alig vagy túl az egyik erőfeszítésen, már jön is a következő. Így megy ez…

Rabló-pandúr

 Londonban nem lehet lógni a járműveken. Nálunk igen. Bliccelünk a villamoson, adót csalunk, megvesztegetjük az áldozatokra (és pénzre) vadászó közlekedési rendőröket.

Hogy miért? Mert lehet. Sőt kell is, ha talpon akarunk maradni, ha biztosítani akarjuk a megélhetésünket. Így van kitalálva a rendszer. Hogy miért? Hogy folyamatosan féljünk, hogy mindig bűntudatunk legyen, hogy legyen rajtunk fogás.

Így volt ez mindig, és így van most is. Talán ezért utál minden szabályt a magyar ember. Ezért lázongunk, hőbörgünk egyfolytában. Érezzük a vesztünket. Olyanok vagyunk, mint a vízben fuldokló, rugkapáló ember, aki egyre mélyebbre süllyed.

Hogy mit tehetünk ellene? Engedjük el a félelmeinket. Ha viszont nem megy, akkor vegyünk jegyet.

Nagymama

Szerettem, a gyér ősz hajából befőttes gumival és sok-sok hullámcsattal felfogott kis kontyát, a combján bugyigumival rögzített patentharisnyáját, a szakadt kis kötényét, a hepehupás ágyát, és a családi történeteit, amiket újra és újra elmesélt, ahányszor csak kértük. Mesélt a nagyapámról, aki a második világháborúban halt meg tüdőgyulladásban, miután átúszta a jeges Dunát, a háborúban az utcán lelőtt lóról, aminek a combjáért megverekedett a többi járókelővel. Mesélt persze az anyámról és a nagybátyámról is.  Legjobban azt a történetet szerettem, amikor a nagybátyám elcsente a mészárszékről a hentes pecsétjét, és rápecsételte az anyám fenekére, hogy „MARHA”. Hetekig állt a bál otthon, mert a nagymama, sehogy sem tudta lemosni az anyám fenekéről a vegytintával rápecsételt „Marhát”.

Az egyik legkedvesebb emlékem az a délután, amikor nagymama varázsolt. A szüleink nem voltak otthon, nagymama vigyázott ránk. Nagymama titokzatos arccal egy lavór vizet hozott a fürdőszobából, majd egy kis zacskóból papírgalacsinokat szórt bele. A papírdarabkák lassan szétbomlottak, és gyönyörű virágokká alakultak át. Még ma is emlékszem a formájukra, a színükre. Felnőtt koromban még évekig kérdezősködtem, hogy hallott-e valaki ilyen kis papírdarabkákról, de kiderült, hogy soha senki nem látott még csak hasonlót sem. A mai napig nem tudom, hogy megtörtént-e az a délután, amikor nagymama varázsolt nekünk, vagy csak a képzeletem szülte.

Tizenkét éves voltam, amikor nagymama meghalt. Ne sírtam, sem amikor elvitték, sem a temetése napján. Pedig szerettem. Talán azért, mert tudtam, hogy a nagymama varázsló. Vártam még sokáig, hogy mikor oldja fel az átkot, és mikor tér vissza hozzánk. Még évekkel később is megfordultam, ha hozzá hasonló kis öregasszony ment el mellettem az utcán, reménykedve, hogy hátha ő az.

Vannak öregek, akiket szeretnek a gyerekek, és vannak, akiktől viszolyognak. Nagymama az a fajta öregasszony volt, akit szeretni lehetett, mert varázsló volt. Néha még most is elhiszem neki egy-egy pillanatra, ha a felhőket nézem, hogy egy hajón ülök, ami hozzá visz el.

Adakozás rossz szájízzel

Harmadszor keres meg idén a gyermeksegélyező alapítvány. Megint kórházi berendezésre gyűjtenek a Heim Pál gyerekkórháznak. Adtam már kétszer, adok persze megint, nem venném a lelkemre, hogy azért haljon meg egy gyerek, mert a kórháznak nincs pénze az életmentő berendezésekre. De keserű a szám íze. Nem a pénz miatt, hanem azok miatt, akiknek ez tulajdonképpen a dolga lenne. Akiknek ki kellene gazdálkodnia az adófizetők pénzéből a kórházi berendezések költségeit, de persze nem erre költik, hanem politikai kampányra, ostoba körlevelekre, hogy ezenívül még mire, abba jobb, ha nem is gondolok bele. Aztán a következő választáskor büszkén verik majd a mellüket, hogy milyen sokat javult a kórházi ellátás minősége. 

Nemcsak a pénztárcám bánja a dolgot, hanem a lelkem is. Úgy érzem, lassan már adni is nehéz lesz jó érzéssel. 

Esti blues

Te vagy itt a király? Na és akkor mi van? Megint szerencséd volt? Na és akkor mi van? Elismer a szakma? Na és akkor mi van? Új autót vettél? Na és akkor mi van? Lehúztad a rolót? Na és akkor mi van? Megint jó napod volt? Na és akkor mi van? Megint rossz napod lesz? Na és akkor mi van?

Meg úgy egyáltalán. Na és akkor mi van?