A rockerek korán halnak

Az én családomban mindenki stílusosan távozik az életből. Anyám október 23-án, te pedig, akinek a rock and roll volt maga az élet 29 évesen, mint a nagyok… Mindig is üstökös pályát terveztél magadnak, sokszor beszéltél róla, hogy harminc éves korod előtt elmész, és megcsináltad. Öt lépés a konyhától az előszobáig és vége. Mintha maga Pai Mei mester alkalmazta volna rajtad a híres szívrepesztő technikát. Hogy mit éreztünk mi, akik maradtunk?  Fájdalmat, haragot, kétségbeesést, tehetetlenséget. Megúsztad. Jogod volt hozzá? Igen jogod. Hiszen a te életed volt.  Tényleg ezt akartad? Még az is lehet. Hogy jól tetted-e? Talán igen. Mi, akik maradtunk, nem próbáltuk ki, hogy milyen a csúcson távozni a pályáról.

Utoljára a Fregattban találkoztunk, az akkori törzshelyeden. Szokásodhoz híven a női vécé mellett támasztottad a bárpultot. Itt minden csaj megfordul a bárban, mondtad vigyorogva. Majd három nap múlva arra értem haza, hogy már sehol sem vagy.

A rock and roll-tól óvtál, mint a pestistől. Emlékszem mennyit könyörögtem, hogy vigyél magaddal dolgozni a koncertekre. Huszonéves kiscsajként be voltam sózva, hogy ott nyüzsöghessek a zenekarok között, de persze soha nem mehettem. Tiszteletjegyet mindig kaptam, de a backstage tiltott zóna volt: „Csak nem képzeled, hogy odaengedlek ennek a csürhének a közelébe?” Persze annál jobban izgatott a dolog.

 Te elmentél, de a rock and roll maradt. Ruhára soha nem költenék húszezer forintot. Na de egy Roger Waters, egy King Crimson vagy egy Bowie koncertjegyre? Nem kérdés… Ha emlékezni akarok rád, koncertre megyek, nem a temetőbe. Bár a sírodon egy Frank Zappa sor áll: „You are what you is.” Anyám, aki nem volt rocker azért tudta, hogy mást nem írhatunk oda… A rockerek nem valók a temetőbe. Nem véletlen mondogattad, a testemet adjátok az éhező kutyáknak, vagy az orvosi egyetemnek.

A rock and rollból vagy kikopik vagy belehal az ember.

Albert

Liza talán öt éves lehetett, mikor Albert Flórián először megjelent a plafonon. A nagy barna foltok persze azelőtt is ott voltak, sőt biztos Albert is, csak addig nem vette észre. Persze addig nem feküdt a szülei ágyában, ahonnan jól lehetett látni Albertet, de most beteg volt, áthozták magukhoz. Nem látszott az egész focista, csak a férfitorzó, a tüskésre nyírt rövid haj, na meg a focista mez a férfi mellkasáig. A lázas éjszakai álmok eltűntek, Albert viszont maradt. Ott volt másnap és ott volt harmadnap. Liza kíváncsisággal vegyes borzongással nézte a focistát. Nem látott még soha focistát, még a tévében sem. Vagy talán csak párszor. Az apja nem szerette a focit. Az anyja is csak néha nézte, amikor döntő volt, mert nem volt rá ideje. Liza tudta, hogy valami fontos történik, mert az anyja ilyenkor nagyon izgatott volt, sőt még kiabált is, hogy: „Vigyázz, már, vigyázz!” meg azt, hogy: „Te barom!” Szóval ilyen egy focista… Alberttel jóban lettek. Mikor Liza egyedül játszott a nagyszobában, Albert ott kuksolt a sarokban és nézte, hogy mit csinál. Alberttel beszélte meg a titkát is. Hogy mikor megpróbálta a kislámpa dugóját bedugni a konnektorba, valami furcsa érzés szaladt át a testén. Nagyon megijedt. Persze nem szólt anyának, mert tudta, hogy anya nagyon ideges lett volna.

Éjjel viszont Lizának át kellett mennie a gyerekszobába. Albert nem jött vele, ő persze ott maradhatott a szülőkkel a nagyszobában éjszakára. Pedig jó lett volna, ha átjön. Liza nagyon félt a férfitól, aki éjszakánként be akart jönni az ablakon. Liza ágya pont az ablak alatt volt. Amikor a férfi bejön majd éjszaka, pont Liza lesz az, akit meglát. Hogy ezután mi történik majd, azt Liza maga sem tudta, talán magával viszi, de hogy semmi jóra nem számíthat, az egyszer biztos. Anya azt mondta, hogy hallaná a csörömpölést, ha bejönne valaki, de Liza tudta, hogy a férfi olyan halkan kúszik majd át az üvegen, hogy senki nem fogja meghallani, még talán Liza sem, csak amikor más késő, amikor már mindennek vége. A férfi sok éjszakán át lapult az ablak alatt a sötétben. Várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. Később már nem volt ott, talán elunta a hosszas várakozást, talán egy másik gyerek ablaka alatt lapult. A férfival viszont elment Albert is. A barna foltok még mindig ott voltak a plafonon, de Albert eltűnt. Liza még napokig várta, hogy visszajön, aztán szép lassan elfelejtette.

Albert csak negyven évvel később jutott eszébe. Nézte a beázást a falon, és dühöngött. Aztán eszébe jutott Albert. Talán mégis visszajön? Tudta, hogy Albert ugyan elment, de a sötét árnyak, még ott lapulnak az ablak alatt, és várnak. Persze nem olyanok, mint akkor gondolta a kiságyában, hanem sokkal félelmetesebbek. Akkor még nem tudta, hogy az árnyak nemcsak az üvegen át tudnak hangtalanul bekúszni a szobába, hanem le a torkán keresztül egyenesen a gyomrába. Az árnyak, akik a jeges kezükkel a nyakát szorongatják, az árnyak, akik a mellkasán ülnek és a beteljesületlen vágyak árnyai, amelyek a lágyékában fészkelnek. Talán, ha visszajönne Albert...

Búcsu apától

 

Tárgyak

Apu kedvenc tárgyait rakosgatom gondolatban, a világvevő rádiót, amin fogni tudta az amatőr rádiósokat, a taxisokat, és a rendőrség URH adóját, a Ronson öngyújtót, a szipkáját, a tollakat, és persze a híres karórát. Ketyeg a karóra. A számlapon percenként feltűnik Khaddafi elnök integető képe…

Már nem működik pontosan, mert apu a halála előtt beleejtette a teáscsészébe, de ha sokat rázogatja az ember, a számlapon még elő lehet csalogatni Khaddafit. A családi legenda szerint Khaddafit apu majdnem megbuktatta az egyetemen (a diákja volt), de aztán anyám megsajnálta a szegény diákot, akinek az apja állítólag pont a vizsgaidőszakban haldoklott a sivatagban (akkor még nem forradalmár volt, csak egy szegény diák), és rábeszélte apámat, hogy engedje át. Így lett a karóra. Az órát apám az elnöktől kapta személyesen, mikor Magyarországra látogatott. A Ronson öngyújtót azóta ellopták, a karórát már senkinek nem mutatom meg, a régi barátok már ismerik a történetét, az új barátok viszont már nem ismerik apát, és a karóra is egyre nehezebben jár.

Apu teste

Apa testéhez való természetes viszonya és a szégyenlőssége egyszerre szőtte át a kapcsolatunkat. Talán ötéves lehettem, amikor ebéd után apuval sziesztáztunk az ágyon. Apu mesélt. A hasára hajtottam a fejem, és hallgattam, ahogy dolgoznak a gyomornedvek, apu pedig kommentálta az eseményeket: „Megjöttek, vigyázat támadás!” Gyerekkoromban sokat szégyenkeztem apám miatt, például amikor pizsamában fogadta a családlátogatásra érkező osztályfőnököt, vagy amikor „Hajrá Fradi!”- felkiáltással hangosat szellentett. Később már imponált a testéhez fűződő fesztelen viszonya, és az a könnyedség, amellyel áthágta a társadalmi elvárásokat. Ekkor már apa humorát is értékeltem: „Jövök Torgyán!” – kommentálta például, amikor kicsoszogott a vécére. Már megszoktam, már nem pirultam el, mint gyerekkoromban, az egyébként szégyenlős apámon, aki olyan otthon érezte magát a testében, hogy az egész világ előtt kitárta, megmutatta a belsejét.

És mégis, milyen nehéz volt, amikor kiszolgáltatottá vált. A riadt és szégyenlős öreg test a zuhany vízsugara alatt, mintha tiltakozott volna: „nem akarom, hogy így lássatok!”

Egyiptom

Apa 56-ban jött el Egyiptomból, és soha többet nem tette volna be a lábát a szülőföldjére, ha a halála előtt egy évvel nem vittük volna el egy utolsó látogatásra.

A távozása körülményei homályosak. Annyit tudok, hogy apa akkor a modern művészetek múzeumának az igazgatója volt, és aktívan politizált. Még egy tüntetésről is hallottam, amelyen a lázongó diákok felgyújtották az amerikai zászlót, és apa összeverekedett az akkori elnök, Nasser, öccsével, aki korrupt politikus hírében állt. Hogy utána mi történt, nem tudom. Annyit lehet tudni biztosan, hogy apa elvesztette az állását, és elhagyta az országot. Évekig hontalan volt, csak a következő elnök Sadat idején kapta vissza az egyiptomi állampolgárságot. Soha nem beszélt Egyiptomról. Amikor arról kérdezgettük, hogy mi történt, általában hallgatott. Egyszer bukott csak ki belőle a sértettség és a fájdalom, amikor azt mondta: „Akkor megyek csak vissza, ha bocsánatot kérnek tőlem!” Nem kértek…

Hogy mi vette rá, hogy eljöjjön velünk akkor utoljára? Nem tudom… Talán nem is fogta fel, hogy hová indulunk. Az első este a nagynéném szalonjában a ráismerés örömével figyelte a saját festményeit a falon, és a szobrot, amit ő készített a nagynénémnek nászajándékba. Másnap jött a filmszakadás. Mindenkihez csak angolul volt hajlandó szólni, senkit nem ismert meg, és szemmel láthatóan nem tudta, hogy hol van. Hogy mi okozta a filmszakadást? A negyvenkilenc évnyi száműzetésből való hazatérés sokkja? A beteljesületlen vágyak, a hiányok, a sértettség és az indulatok csatája a lelkében, amelyeket már nem volt lehetősége és ideje feldolgozni? A repülőút következtében keletkezett keringési rendellenesség az agyban? Soha nem fogjuk megtudni.

Apu és a szex

Hosszú nap volt, késő este érkezek meg a lakásba. Apu tévét néz. A tévében egy meztelen „táncosnő” vonaglik a lángnyelvek fölött. Leülök apa mellé, megigézve nézzük a mutatványt. Apa hirtelen zavarba jön. „Bűvészmutatvány van a televízióban” – mondja, majd csatornát vált.

Aput anya halála után kezdték el újra érdekelni a nők és a szex. Anya halálakor még fiatal volt, 62 éves, de olyan régen nem foglalkozott már „ezekkel a dolgokkal”, hogy mind meglepődtünk a hirtelen támadt érdeklődésen. Leginkább a beszorítottságot éreztem rajta, hogy menekül, hogy nincs ereje szembenézni azzal, hogy az életének egy időszaka örökre lezárult, hogy már csak a magányosan töltött esték, az elhanyagolt lakás várják, amelyet nem érintenek szorgos asszonyi kezek.

Apu és a „pólónők”

Az utolsó években, amikor apu már nagyon beteg volt, eljött az ápolónők, vagy ahogy apu nevezte őket, a „pólónők” ideje. Az első harcos Erzsike volt, egy becsületes, de idős asszony Kolozsvárról, aki, jobban visszagondolva a dologra, maga is gondoskodásra, törődésre szorult volna. Aput zavarta a riadt tekintete, a folyamatos aggodalmaskodása, a fontoskodása. Mikor megkérdeztem, apától, hogy milyen volt az ebéd, rosszindulatúan hunyorgott, és így szolt: „Eszkábált valamit…” Rossz előjel. Amikor pedig Erzsike be akarta adni a gyógyszerét, és így szólt: „Muki bácsi, mondja szépen, hogy „Ááá”, az apám merengve ránézett, és azt mondta neki, hogy: „Béé”. Lehet, hogy leépültem szellemileg, de teljesen hülye azért még nem vagyok, sugallta a gunyoros tekintete. Ekkor már tudtam, hogy Erzsikének nincsen maradása.

A következő pólónő, az ötvenes, stramm, széles vállú, kikapós Marika lett, aki a végsőkig kitartott apa mellett. Marikát más fából faragták, mint Erzsikét, rögtön kijelentette, hogy főzni, bizony nem fog, sem takarítani, de legalább nem tévedt el mindig hazafelé a Hunyadi téri piacról, és jól megértették egymást apával. Csak Marika „lovagjai” jelentettek némi fennakadást, mert Marika bizony kikapós volt, de megbirkóztunk ezzel is, azaz szép lassan kénytelenek voltunk hozzászokni a „lovagokhoz”, végül is a bájos Marikában pont az vonzotta a „lovagokat”, mint ami apámat is, a határozottsága, a kacérsága és nőiessége.

Apu halála

Apu már napok óta nem eszik. Tiltakozó kézmozdulattal hárítja el a próbálkozásainkat, hogy egy kanál levest a szájába adjunk. Az én apám, aki imádta a gyomrát. Az apám, aki elment az anyám főnökéhez, amikor sokat túlóráztatta, hogy tiltakozzon, hogy nincs otthon főtt étel. Az apám, aki arab társalgás órákon, végig recepteket mesélt a tanítványainak. Talán csak ennyi marad a végén, hogy magunk dönthetünk arról, hogy mikor megyünk el. Talán akkor tudjuk magunkat átadni az ismeretlennek, ha ennyi irányítás még a mi kezünkben marad.

Apu temetése

Apa meghalt. Órákon belül jelentkeznek az arab barátok és rokonok. A tét apa lelki üdvössége. Apának már mindegy gondolom magamban, legyen meg az akaratuk, az iszlám temetés. Bár amióta az eszemet tudom, apám nem járt mecsetben, és fiatalabb korában fennhangon hirdette, hogy ateista, de végül is most sem kell elmennie a mecsetbe, az imám jön el hozzá. Minden protekciót igénybe veszek, hogy a két unokatestvérem, Magda Alexandriából, és Hishám, aki több éve Hollandiában él, vízumot kapjon, és el tudjon jönni a temetésre. A család szemében ők a zálogai annak, hogy minden rendben fog menni a temetésen. A rokonok megérkeznek, másnap már beszélünk is az imámmal, hogy a család férfi képviselője Hishám, a hagyományok szerint részt tudjon venni a halott mosdatásán. Miközben az imámmal beszélünk, Hishámot kiveri a hideg veríték, látom, hogy fél, a háta közepére kívánja az egészet, de Magda kemény hangon rárivall: „Legyél már végre férfi!” Szerencsére az imám, aki szintén észleli Hishám szorongását, egy mesteri csellel megoldja a dolgot. Amikor másnap 10-kor, a megbeszélt időpontban megjelenünk a halottasházban a mosdatásra, az imám sajnálkozva fogad: „Sajnos elkéstetek, már elkészültünk vele.” Hishámmal hallgatólagosan megegyezünk, hogy nem szólunk a dologról Magdának. Eljön a temetés napja. A temetőben tömegével jelennek meg az egyiptomi és a líbiai követség dolgozói. A koporsót a férfiak szoros gyűrűje veszi körül. Esélyem sincs, hogy a közelébe férkőzzek. Amikor a koporsót a sírhoz kísérjük, szintén a férfiak zárt gyűrűjén kívül rekedek, a hátsó sorban kullogok. Most értem csak meg teljesen, hogy a mindig is fájó távolságot, amely köztem és az apám között volt, nem az apám teremtette. A férfiak szoros gyűrűje mindig körülvette őt, ők voltak azok, akik nem engedtek közelebb hozzá. Megértem, azt is, hogy miért volt fontosabb a fiúgyermeke a számára. Nem azért, mert jobbnak, többnek tartotta a bátyámat, mint engem, hanem mert ő volt az a gyermeke, akit közel engedhetett magához, akit nem zártak el tőle. A temetés során még van egy kis fennakadás, mert Magda unokatestvérem mindenáron fel akarja feszíteni a zárt koporsót, nehogy bennrekedjen a zárt dobozban apa lelke. Ha ennyire nem bíznak a lélekben, hogy feltételeznék róla, hogy meg tud birkózni néhány szöggel, hogyan bízhatnak az örökkévalóságban?

Úgy képzelem, ha lenne túlvilág, apa ott is elkövetne valamilyen csibészséget. Talán becsempészné egy disznó csontvázát a koporsóba, hogy Allah meglepődjön, amikor felnyitja a koporsó fedelét, a mennyország kapujában pedig megkérdezné, hogy milyen ott a koszt, mert ha rostonsültet csak a pokolban adnak, akkor köszöni szépen, de ő inkább odamegy.

Búcsu anyától

Reggel anya izgatott hangjára ébredek: „Aki ebben az országban a kerti törpével újjat húz, azt felfalják a disznók!” Már megint a parlamenti üléseket nézte, gondolom magamban. Rendszerváltás óta anya minden reggel lelkesen nézi a parlamenti üléseket. A szabadság mámorával tölti el, hogy ő is részt vesz, hogy ő is ott lehet. Én pedig a hírekre ébredek…soha nem történik semmi a parlamenti üléseken…. 

Anya beteg, a rák szép lassan felfalja, már csak 50 kiló… Mióta beteg lett nem eszik húst, pedig szerette. Talán nem tudja elviselni a tudatot, hogy miközben rágja valami szép lassan belülről, ő is egy másik élőlény húsát marcangolja a fogaival. Reggel még nem tudom, hogy ez lesz anya utolsó mondata, pár órával később elindul otthonról, az utcáról már a mentő viszi a kórházba, mert a sugárkezeléstől szétroncsolt ütőere már nem pumpál elég vért az agyába… A korházban még néhány hetet él, csendben, beszélni már nem tud, ki tudja, mi járhat a fejében. Megvárja október 23-át, hajnalban hal meg. Anya ágya mellett bóbiskolok egy fotelban, amíg nem volt sok beteg, még ágyat is kaptam, de most tele a kórterem. Hajnalban még kimegyek egy cigire. „Várj meg, kérem, mert tudom, hogy kevés időnk van így együtt hátra…” Anya megvár, aztán szó szerint kileheli a lelkét. A kórteremből szép lassan minden beteg kioson a folyosóra. Pár órával később indulok el a néma sorfal között. Sírok és nevetek, megvárta október 23.-át, anyához méltó halál, gondolom magamban…

Anya politikai múltjáról a Nők Lapjából szereztem tudomást néhány évvel korábban. Reggel a vécén, szokásomhoz híven lapozgatom az újságot, és egyszerre csak ott van, szinte az egész oldalt betöltő fényképe. MUK-os fiatalok olvasom. Anya olyan a fényképen, mint egy igazi forradalmár, fújja a szél a haját, lebeg a ballonkabátja. Lelkesen rohanok ki a vécéről: „Anya itt vagy az újságban!” Anya meglátja a képet, és elsápad. „Tedd el gyorsan, ne mutasd meg senkinek” –mondja. „De hát benne van a Nők Lapjában.”- makogom, de az észérvek nem hatnak, az újságot el kell tenni. Annyit tudok meg tőle, hogy ült is egy évet, többet nem mond, nem is kérdezem. Na és milyen meglepetéseket tartogatsz még, kérdezem magamban…

. Én már csak a háziasszonyt ismertem, meg persze az óvónőt a kőbányai útról. Ha ügyeletes volt, reggel ötkor indultunk Zuglóból, még sötétben. Még most is kiráz a hideg, ha ezekre a hajnali indulásokra gondolok. Később persze már nem jártam be vele az óvodába, de amikor hazajött, még több órán át hangosan artikuláltan beszélt: „Zászlót csinálok belőled fiam, és kilógatlak az ablakon” – mondta. „De anya, már 16 éves vagyok…” Póka Egon is az óvódásom volt, dicsekedett, ha olyan hangulatban volt. „Szép kis karrier” - mondom magamban. Szerencsére csak magamban, mert máris összeszorul a gyomrom, ez nem volt szép, ez övön aluli ütés volt, tudom, hogy a T.F-re akart menni, csak nem volt pénz. A két gyerek közül persze a fiú tanult tovább, persze azt is minek, mikor már rég elvitte az alkohol meg a májzsugor.

Anya viharos múltjáról csak néhány történetet tudok.. Öt éves voltam talán, amikor a bátyámmal a szokásos délutáni kutatást végeztük apa szekreterében. A bátyám egyszer csak dühödten elkezd lengetni előttem egy papírt. Anya elárult, anya becsapott, férjnél volt már korábban is, itt a válóperes papír… A bűnvádi eljárásra a konyhában került sor. A két gyerek dühödten, vádló szemekkel vonja kérdőre Anyát. Már nem is emlékszem, hogy hogyan reagált, talán zavarban volt, talán nem. Egy biztos. Nem nevetett, arra emlékeznék. Az lett volna csak az igazi árulás… Szerencsére évekkel később mesélte csak el, hogy ki volt az első férj, így is túl sokat, így is túl hamar… Jó családból származó úri fiú, sportújságíró. Az övék volt a Hauer cukrászda. Szóval ezért jártunk annyit oda…. Héjanász volt az avaron, túl fájdalmas, túl veszélyes, anya nem bírta tovább, otthagyta. Na meg persze az úri család sem nézte jó szemmel a proli lányt. Amikor Anya összeházasodott apámmal, mert Anya gyereket akart, az újságíró kiugrott az ablakon. Szóval legalább egy ember halála szárad már a lelkemen.

Na de apám előtt sokat járt még táncolni. Az egész éjszakát áttáncolta, sokszor onnan ment a munkába. Az elvált nőket mindenki kurvának nézi. Ennyi volt a sommás összegzése arról az időszakról.

Aztán jött apám, nem volt szerelem. Apa arab férfi volt, aki biztos komolyan veszi a házasságot, akivel lehet gyereket vállalni. Meg is kérte a kezét, meg is lett a két gyerek. Még magam is óvodás voltam talán, amikor anya büszkén elmesélte, hogy amikor elément az óvodába az apám, az egyik gyerek megkérdezte: „Márta néni, hogy lehet neked ilyen csúnya férjed, amikor te olyan gyönyörű vagy.” Nagyon fájt. Ez volt talán Anya legkomolyabb árulása egész életünkben. Utána évekig fantáziáltam arról, hogy majd én leszek apa felesége, majd én kárpótolom, és jóváteszem az összes sérelmet, ami Anya részéről érte…

            Attila halálával újabb korszak kezdődött Anya életében. Néhány hete ment nyugdíjba, úgyhogy otthon volt, amikor a fia összeesett az előszobában. TROMBÓZISOS EMBÓLIA.  A kórházban élt még két napot, kómában lélegeztető gépen, de aztán lekapcsolták róla, „Mert csak egy gép volt az egész osztályon, biztos másnak kellett” - mondta Anya nekikeseredetten. Anya minden követ megmozgatott hogy túlélje. Jól jöttek az 56-os tapasztalatok. Napokon belül hinni kezdett a reinkarnációban, még a halottlátóhoz is elmentünk Putnokra, de sajnos mire odaértünk a Putnoki halottlátó asszony meghalt… Vajon tudta előre, hogy meg fog halni? – gondoltam magamban. Talán jobb is így, Isten nyugosztalja…

            Aztán Anya megnyugodott. Jobb lett, bár nem volt rossz azelőtt sem. Hogy milyen áron, hogy megérte-e? Nem tudom… Már nem jártunk mindennap a temetőbe, és eljött velem a Budakalászi turkálóba is. 2 zsák ruhát hoztunk haza. Sugárzott a boldogságtól, soha életében nem vett még ennyi ruhát egyszerre.

Még az esküvőmre is eljött, amikor hozzámentem egy homoszexuális barátomhoz, hogy bizonyítson, ő is tud nőt szerezni, neki is megy. „Szegény fiú, segíts rajta kislányom”, mondta, mielőtt elindultunk az esküvőre, aztán a barátnőmmel végigviháncolta az egészet, amikor meglátta, hogy mennyi fiú érkezik párban. Anya bölcsebb lett, tudta már hogy min érdemes kiakadni, és mi az, amin nem.

            Az almaméretű daganatot a nyakán 3 teljes hónapig rejtegette. Egy nap arra mentem haza, hogy egy Zepteres hiéna, egy senkiházi ügynök ül a lakásban. Egy lámpát akart eladni borsos áron anyámnak. Persze lebeszéltem Anyát a lámpáról. Akkor még nem tudtam, hogy ott van a nyakán a mérgezett alma. A FRANCBA! A FRANCBA! Életében utoljára vágyott nagyon valamire, én meg lebeszéltem. Nem akartam, hogy a Zepteres hiéna hülyének nézze az Anyámat. Így megy ez…

            Október 23-a este. A barátaimmal ülök a szobában, Anyáról beszélünk. Este befekszem anya fotelágyába. A párna alól egy papírt húzok elő. Haldokló anya imája e felnőtt gyermekeiért, ez áll rajta…. Még hány meglepetést tartogatsz?

Ki gondolta volna miközben nap mint nap állt a konyhában és főzte a lecsót meg a bablevest. Na meg a Cannellonit. Isten nyugosztalja.

Persze most már én is főzök szinte minden nap. Na jó, minden másnap. Na ezt is ki gondolta volna? De velem mi lesz, tűnődök magamban, rólam ki mesél majd az analitikusának?