Szeretett Luciánk elment

 

Bye-Bye life 48

48. nap

A reggelt ismét a test uralta. Ma nem a fájdalomé, hanem az émelygésé, hányásé volt a főszerep, ami azért jobb mint a fájdalom, arra viszont pont elég, hogy semmi mást ne lehessen csinálni tőle Délután három órára sikerült annyira összekaparnom magam, hogy ismét embernek érzem magam. Úgy tűnik, a minőségi élet elérése nem egy-két napos feladat lesz, egyelőre be kell érnem azzal, hogy kaptam néhány órát ajándékba ma délutánra. Most ki kell találnom, mire használom fel ezt az időt, kárba ne vesszen.  

Miire futotta? Felhívtam két páciensem, akik rég nem hallottak rólam, és tudtam, hogy nagyon aggódnak értem. Az egyikük néhány év kihagyással, 20 évet járt hozzám. Gimnazista volt, amikor elkezdtük a munkát, gyakorlatilag mellettem nőtt fel.  Együtt gyászoltuk el a daganatos betegségben elhunyt édesanyját, és az apját is. Jó, hogy végre tudtam beszélni vele. Felpróbáltam az új burgundi vörös parókát amit Gergő rendelt nekem. Már- már várom, hogy kihulljon a hajam, olyan jól néz ki. Felugrott Franci, egy kis csivitelésre és megírtam egy-két elmaradt emailt. Ennyire futotta mára.. Kis lépések az élet felé, de azért lépések. Remélem, holnap egy kicsit kegyesebb lesz hozzám a testem, és egy kicsit több időt kapok tőle.

 Bye-Bye life 47

Ezt a bejegyzést saját kézzel írom. A varázskezű debreceni szemsebésznő 70 százalékban visszahozta  a látásomat a bal szememre. De kezdem az elejéről. Cudar volt ez a tíz nap. Szembesülés sok eddig teljesen elképzelhetetlen félelemmel. Hogy fogja a gerincem bírni a 3 órás autóutat? Hogy fogok egyedül vakon boldogulni egy kórházban, ahol a covid miatt látogatási tilalom van? Hogy veszem be a gyógyszereim, ha nem látom a dobozon a feliratot? Hogy találok ki a mosdóba? Rettegtem. Debrecenben kiderült, hogy nem is alaptalanul. mert még mindig visszafoghatatlan farkasétvággyal tombol bennem a gyilkos kór. A két daganatból közben négy lett, kettő--kettő mind a két szemben. Szerencsére Debrecenben ettől sem ijedtek meg. A bal szemet meglézerezték, a jobb szemembe pedig radioaktív applikátort ültettek be.Mint az X-aktákban. 

Aztán túléltem, mert muszáj volt. És érdemes volt. Ha nem is tökéletesen, de újra látok. És egyedül írom a blogom.Sok olyan nap is volt az utóbbi két hétben, ami kizárólag a fizikai fájdalom leküzdéséről szólt. Érdemes így élni? Erre egyértelmű választ tudok adni. Nem, nem érdemes. Igenis van létjogosultsága az eutanáziának.Viszont azt is tudom, hogy amíg nem tettem meg mindent, hogy jobb életminőségem legyen ebben az időszakban, addig nem adom fel.

Tegnap megkaptam az első kemoterápiás kezelésemet és az első fentanil tapaszomat. Mind a kettő minőségi változást hozott. Végre nem csak a tehetetlen vergődés, hanem egy ütős ellentámadás. Legalább nem az ágyban párnák közt... A fentanil pedig zseniális találmány. Több   hét hajnali ébredés után, amikor nem tehetsz mást, mint nyüszítesz a fájdalomtól, végre egy fájdalommentes reggel hihetetlen perspektívákat nyit meg. Kíváncsi vagyok, hogy fogok-e tudni élni ezzel a lehetőséggel. A napokban kiderül. Remélem, megírom.

 Bye bye life 36

Kedves barátaim, még élek. Ezt a bejegyzést Francinak diktálom.

Az utolsó bejegyzésem után arra ébredtem, hogy elsötétült és forog a világ. Azt hittem egy-két órán belül meghalok, de Nóra koponyaűri nyomást csökkentő infúziót szervezett nekem a Korányiba. Most ismét látok, bár csak homályosan a tárgyak körvonalait. Jövő héten utazom Debrecenbe, hol talán sugárterápiával meg tudják menteni a szemem. Jó lenne, ha a következő bejegyzést már személyesen írhatnám nektek.

 

Bye-Bye life 31

Nehezen írom ezt a pár sort. A bal szememre is alig látok. Lassan bezárulnak körülöttem a falak. Lehet, hogy ez a blogom vége…

 I think I'm gonna die

 

 

 

Bye-Bye life 30

30.nap

Nagyirtáspuszta környéke, 10 km. Csak a miheztartás végett. Tudja meg ez az alattomos test, hogy nem mindig ő az úr a háznál. Tudtam volna többet is menni, de láttam Gergőn aggódik a törött csigolya miatt. Ahogy távolodtunk az autótól egyre aggodalmasabb lett az arca. Úgyhogy egy idő után mondtam neki, hogy forduljunk vissza. De így is jó volt. az erdőben megint egészségesnek éreztem magam.

A bal szemem is romlani kezdett. Amikor lecsukom, fehér karikák úsznak el előtte, és mintha tompábban látnék. Istenem, csak ezt ne… Történjen már végre valami. Elfogadtam már, hogy oda a tüdőm, hogy oda a májam, hogy oda a csontjaim, hogy oda a jobb szemem és szarv nő a homlokomon. A bal szemem miért kell? Szeretném még befejezni ezt a blogot, látni az erdőt, amíg lehet, és megnézni egy-két filmet. Olyan nagy kérés ez?

Bye-Bye life 29

29. nap

Ma megint a test az úr. A testi szükségletek kielégítése mellett a testemmel kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak: Jobban fáj a gerincem, vagy csak azt hiszem, hogy jobban fáj, amióta tudom, hogy összeroppant egy csigolyám? Vajon a koponyaűri nyomás fokozódásától van hányingerem, vagy a marokszámra szedett fájdalomcsillapítótól? (Ez utóbbi legalább tisztázódott, egy pho levestől elmúlt a hányinger).

Már nem bízom a testemben, egy szavát sem hiszem el. Olyan, mintha a legjobb barátom árult volna el. Pedig jóban kellene lennünk, hogy megadjam neki azt, amire szüksége van és én is megkaphassam azt, amire nekem van szükségem. De már csak egyes szám harmadik személyben tudok viszonyulni hozzá, mintha nem is én lennék. Mára ennyi…