Bye-Bye life 48

48. nap

A reggelt ismét a test uralta. Ma nem a fájdalomé, hanem az émelygésé, hányásé volt a főszerep, ami azért jobb mint a fájdalom, arra viszont pont elég, hogy semmi mást ne lehessen csinálni tőle Délután három órára sikerült annyira összekaparnom magam, hogy ismét embernek érzem magam. Úgy tűnik, a minőségi élet elérése nem egy-két napos feladat lesz, egyelőre be kell érnem azzal, hogy kaptam néhány órát ajándékba ma délutánra. Most ki kell találnom, mire használom fel ezt az időt, kárba ne vesszen.  

Miire futotta? Felhívtam két páciensem, akik rég nem hallottak rólam, és tudtam, hogy nagyon aggódnak értem. Az egyikük néhány év kihagyással, 20 évet járt hozzám. Gimnazista volt, amikor elkezdtük a munkát, gyakorlatilag mellettem nőtt fel.  Együtt gyászoltuk el a daganatos betegségben elhunyt édesanyját, és az apját is. Jó, hogy végre tudtam beszélni vele. Felpróbáltam az új burgundi vörös parókát amit Gergő rendelt nekem. Már- már várom, hogy kihulljon a hajam, olyan jól néz ki. Felugrott Franci, egy kis csivitelésre és megírtam egy-két elmaradt emailt. Ennyire futotta mára.. Kis lépések az élet felé, de azért lépések. Remélem, holnap egy kicsit kegyesebb lesz hozzám a testem, és egy kicsit több időt kapok tőle.