Bye-Bye life 47

Ezt a bejegyzést saját kézzel írom. A varázskezű debreceni szemsebésznő 70 százalékban visszahozta  a látásomat a bal szememre. De kezdem az elejéről. Cudar volt ez a tíz nap. Szembesülés sok eddig teljesen elképzelhetetlen félelemmel. Hogy fogja a gerincem bírni a 3 órás autóutat? Hogy fogok egyedül vakon boldogulni egy kórházban, ahol a covid miatt látogatási tilalom van? Hogy veszem be a gyógyszereim, ha nem látom a dobozon a feliratot? Hogy találok ki a mosdóba? Rettegtem. Debrecenben kiderült, hogy nem is alaptalanul. mert még mindig visszafoghatatlan farkasétvággyal tombol bennem a gyilkos kór. A két daganatból közben négy lett, kettő--kettő mind a két szemben. Szerencsére Debrecenben ettől sem ijedtek meg. A bal szemet meglézerezték, a jobb szemembe pedig radioaktív applikátort ültettek be.Mint az X-aktákban. 

Aztán túléltem, mert muszáj volt. És érdemes volt. Ha nem is tökéletesen, de újra látok. És egyedül írom a blogom.Sok olyan nap is volt az utóbbi két hétben, ami kizárólag a fizikai fájdalom leküzdéséről szólt. Érdemes így élni? Erre egyértelmű választ tudok adni. Nem, nem érdemes. Igenis van létjogosultsága az eutanáziának.Viszont azt is tudom, hogy amíg nem tettem meg mindent, hogy jobb életminőségem legyen ebben az időszakban, addig nem adom fel.

Tegnap megkaptam az első kemoterápiás kezelésemet és az első fentanil tapaszomat. Mind a kettő minőségi változást hozott. Végre nem csak a tehetetlen vergődés, hanem egy ütős ellentámadás. Legalább nem az ágyban párnák közt... A fentanil pedig zseniális találmány. Több   hét hajnali ébredés után, amikor nem tehetsz mást, mint nyüszítesz a fájdalomtól, végre egy fájdalommentes reggel hihetetlen perspektívákat nyit meg. Kíváncsi vagyok, hogy fogok-e tudni élni ezzel a lehetőséggel. A napokban kiderül. Remélem, megírom.