Nem fogunk már együtt sírni

Nem fogunk már együtt sírni

Amikor két éve kiderült, hogy rákos vagy, sejtettem, hogy szinte reménytelen a küzdelem. Neked mégis elhittem, hogy sikerülni fog.  Mert ki másnak, ha neked nem. Olyan bátor voltál, és elszánt. Még azt is kezdtem elhinni, hogy az én életem is jóra fordulhat. Mert ha csak fele annyit teszek érte, mint te, már az is elég  kell hogy legyen. És ha csak fele annyira vagyok elszánt, mint te, már az is jó. Most aztán mi lesz velem? Mi lesz velünk? Nem fogunk már együtt röhögni. Nem fogunk már együtt sírni. Nem fogunk már együtt inni. Nem fogunk már együtt enni. Nem fogunk már együtt lenni.
És nem fogunk már együtt bízni...

Ha hinnék Istenben, azt kérném tőle, hogy vigyázzon rád, és hogy vigyázzon ránk, mert olyan sérülékenyek vagyunk nélküled.

Csendterápia

Minden terapeutának vannak kedvenc páciensei. Az egyik kedvencem akkoriban Niki volt. Niki állami gondozott volt. A nevelője kérésére vettük fel a pszichoterápiás osztályra. Ragasztózott, kezelhetetlen volt, és rettenetesen levert. Már az első pillanatban megkedveltem, pedig a terápiás üléseken általában vért izzadtam vele. Hogy hogyan zajlottak ezek az ülések? Hát nagyjából így:

Niki bejön a szobába, leül, kinéz az ablakon. „Hogy van?” „Köszönöm megvagyok” – válaszolja. „Bővebben?” Semmi válasz. Ülünk. A csend keltette feszültség fokozódik. Amikor már nem bírja tovább, megkérdezi: „Meddig kell még itt ülni?” „Még fél órát, de ha akar, elmehet” – mondom. Mire ő: „Nem, nem, megvárom”. Majd csend. Negyedóra múlva: „Meddig kell még itt ülni?” „Még negyed órát, de ha akar, elmehet.” „Nem, nem, megvárom.”

Így ment ez ülésről ülésre. Csak ültünk csendben óráról órára, hétről hétre. Kostólgattuk egymást: ki meddig bírja, ki meddig megy el, ki az erősebb és ki a gyengébb. Körülbelül egy hónap múlva szólalt meg. A következő hónapokban sokat beszéltünk az életéről, a problémáiról, de azt hiszem, hogy az első hónap volt a munkánk legfontosabb szakasza. A csend.

Osztálytalálkozó

Hogy ezek mind milyen unalmasak, gondolta Ági az étterem előtt cigarettázva, mert naná, hogy az osztálytalálkozót olyan helyre szervezték, ahol még egy cigit sem lehet elszívni. Már órák óta nézte a családi fényképeket, és hallgatta, hogy kinek hány szobás lakása van és milyen autója, és mostanra megfájdult a feje. Majdnem mindenki eljött, csak egy páran maradtak távol. Zoltán néhány évvel korábban lett öngyilkos, Nóri pedig már több, mint tíz éve meghalt egy akut lefolyású szklerózis multiplexben. Kriszti, aki már a gimnáziumban is élsportoló volt és osztályelső biológiából, már több éve az Egyesült Államokban dolgozott kutatóorvosként. Legtöbbet azonban mégis Annáról pusmogtak, aki már az előző osztálytalálkozóra sem jött el.

Anna már a gimnáziumban is magának való, furcsa lány volt. A csapzott hajával, vastag szemüvegével, hajlott hátával soha nem tartozott a legnépszerűbbek közé. A szünetekben soha nem mozdult el a helyéről, nem barátkozott senkivel. A nagyszünetben mindig pálpusztais szendvicset evett, és a sajt átható szaga, ami körüllengte, még tovább növelte az elszigeteltségét. 14 éves korától céltudatosan korboncnoknak készült, mint az apja. Ágiban, aki Anna mögött két sorral ült, áthatolhatatlan falat emelt a pálpusztai szaga, és a boncasztalon fekvő hullák képe, ami gyakran megjelent a fantáziájában, így a gimnázium négy éve alatt, egy szót sem váltott vele.

Amikor Ági visszament az étterembe, a lányok éppen Anna távolmaradását taglalták. Anna rögtön az orvosi elvégzése után egy vidéki kórházban helyezkedett el patológusként. Néhányan az osztályból ekkor még tartották vele a kapcsolatot, de aztán kitört a botrány. Anna ugyanis összejött a kórház fűtőjével. Hiába volt a családi fenyegetés, hogy kitagadják, az osztálytársak kitartó győzködése, Anna nem tágított. Inkább megszakította mindenkivel a kapcsolatot. „Hogy történhetett?” – tették fel többen is a kérdést. Hiszen mindig is olyan értelmes, tartózkodó lány volt.  „Ez elég egyszerű,” – szólalt meg ekkor Ági – „valószínűleg szomszédok voltak. Tudjátok a patológusok és a fűtők általában a kórház alagsorában dolgoznak.”  A képzeletében megjelent a kórház lüktető gyomra, a földi pokol legalsó bugyra, Anna hosszú finom újai (mert a kezei nagyon szépek voltak), amelyek utoljára érintik a holtakat, mielőtt elindulnának a végső útjukra, és a fűtő izmos, felhevült teste, aki a lapátjával csak hányja, hányja a szenet a kályhába, mintha legalábbis a pokol kénköves tüzét táplálná. A tüzet, ami felemészti a vágyainkat, szorongásainkat, félelmeinket.

Ági soha többet nem ment osztálytalálkozóra. Annával azonban néhány hónap múlva felvette a kapcsolatot. Néhányszor a vidéki otthonukban is meglátogatta őket. Pont úgy volt, mint ahogyan sejtette. Anna és a társa összetartozott. És Ági ekkor rájött, hogy miért kerülte annyira Annát a gimnáziumban. Pont azért, ami most a leginkább vonzotta benne. Ez a lány szerette az életet: a kínjaival, bűzével, szorongásaival és félelmeivel.