A házasságuk jó hírét annak köszönhették, hogy soha nem veszekedtek. Sem a szomszédok, sem a barátok, sem a családtagok nem hallottak soha egy hangos szót sem. Persze nem is beszélgettek semmiről, ami fontos, de a többiek ezt nem tudták Amíg velük élt a gyerek, így volt a legjobb. Utána meg talán csak megszokásból folyt minden a régi mederben.
A bizalmatlanság azonban alattomosan beférkőzött az életükbe, mint ahogyan a nyirkos őszi idő járja át a még fűtetlen lakást. A telefonnal kezdődött. Klára lelkében a gyanú akkor támadt fel, amikor egyszer arra ébredt, hogy a férje telefonjára éjjel egykor egy üzenet érkezett, majd visszaaludt, de félóra múlva ismét felébredt, mert a férje bőszen nyomogatta a telefon gombjait. Reggelre elhessegette magától a rossz érzéseket, több hétig nem is gondolt arra, hogy ugyan kinek irogathat éjjel fél kettőkor a Józsi. Elment az irodába, főzött, mosogatott, csinálta a dolgát. Néhány héttel később, egy hajnalban ismét a telefon pittyegésére ébredt. Szitkozódva nyúlt oda Józsi telefonjáért, hogy kikapcsolja az ébresztőt. Józsi ugyanis rendszeresen kora reggelre állította be az ébresztőt, majd békésen aludt tovább mellette, Klára azonban felébredt, és ilyenkor még sokáig álmatlanul hánykolódott az ágyban, mire sikerült visszaaludnia. Miközben félálomban próbálta kikacsolni az ébresztőt, egy üzenetre tévedt a szeme. „Hiányzol…” Ennyi. „Ugyan kinek hiányozhat az én pocakos, erőteljesen kopaszodó, elviselhetetlenül szőrszálhasogató férjem?” – gondolta magában Klára. A telefont viszont meggyűlölte. Minden csörgésre, üzenethangra, de még az ébresztőre is úgy rázkódott össze, mintha villám csapott volna bele. Józsit irritálta az asszony, aki, ha Józsit felhívta egy ügyfele, olyan sértett képpel járkált föl-alá a lakásban, mintha legalábbis az anyját ölte volna meg.
A következő hetek leírására, talán a „hidegháború” a legmegfelelőbb szó. Klári tüntetőleg abbahagyta a mosást, takarítást, majd a főzéssel is leállt. Főzzön rá az, akinek üzenget éjjel, duzzogott magában. Józsi elkezdett étterembe járni munka után, és ezért még később ért haza, amivel kiválóan lehetett bosszantani Klárát.
A bomba egy pénteki napon robbant. Klárának jó kedve volt éppen, mert a horoszkópjában aznap az állt, hogy minden rendbe fog jönni, és kiegyensúlyozott boldog napokra számíthat a családi életében. Jókedvében úgy döntött, hogy megcsinál Józsinak egy mosást. Felkapta Józsi nadrágját, zubbonyát és a polókat, majd beindította a gépet, és leült a teraszra olvasni. „Hol a telefonom te kurva!” – mennydörgött végig a lakáson a Józsi artikulálatlan üvöltése. „Honnan tudjam, mindig a kezedben van!” – így Klára. „Itt volt a zubbonyomban a széken!” Ekkor síri csend lett. Klára megszeppenten pillantott Józsira, majd a mosógépre. Józsi feje először vérvörös, majd sötétlila lett. Sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.
A harmadik napon, amikor Józsi éppen hazaugrott napközben a lakásba tiszta ruhákért, az asszonyt, akinek az irodában kellett volna lennie, a besötétített szoba sarkában találta pityeregve. „Hát te? Nem mentél be?” „Nem, nem bírtam. Nem direkt mostam ám ki a telefont, de azt hiszem nem bánom, egy cseppet sem. Még mindig jobb, hogy a telefont nyírtam ki, és nem a te nyakad tekertem ki tőből…” – hüppögte. Ez volt az első őszinte szó, ami annyi év házasság után elhangzott közöttük. Józsi teljesen elérzékenyült. Szép lassan letette a telepakolt sporttáskáját, és megszólalt: „Ha akarod maradok…”
Klára akarta. Hogy mi változott azóta? Nem ébresztőre kelnek. Klára néha elolvassa a horoszkópját, és utána veszekednek. A házasságuknak határozottan jót tesz.
