A Talicskás Jocó

Vajon mitől ilyen furcsa ennek a férfinak a testtartása? –  gondolta Andrea, miután Józsefet kikísérte a rendelő ajtajához. Az előregörnyedt ugyanakkor megfeszülő vállak, a két váll közé beszorult nyak és fej, az enyhén gömbölyödő hát emlékeztették valamire, de sehogy sem tudott rájönni, hogy mi az. József már hónapok óta járt hozzá a súlyos depressziója miatt, de szinte semmit nem haladtak a kezeléssel. Sokat mesélt a gyerekkoráról, a szegénységről, az iszákos apjáról, és az apa iszákossága miatt szenvedő anyjáról, Andrea mégis azt érezte, hogy van valami fontos, amiről beszélniük kellene, de József nem hozza szóba. Mintha szégyenkezne valami miatt… Most is próbálta bátorítani, de hiába. Ismét eluralkodott rajta a fáradtság és tehetetlenség érzése, mint József terápiás ülései után általában, és megint elgondolkodott azon, hogy vajon átsiklik-e valami felett a figyelme. József még két hónapig járt kitartóan a pszichoterápiás ülésekre, majd elmaradt a kezelésekről. Andrea bűntudattal, ugyanakkor megkönnyebbüléssel vette tudomásul a férfi eltűnését.

K. József fél évvel később jutott ismét eszébe.  A reggeli kávéja mellett épp a híreket böngészte az Interneten, amikor megakadt a szeme a szalagcímen: Öngyilkosság talicskával: K. József, hercegszántói lakós a talicskájában fekve vetette le magát a Gellérthegy tetejéről… És ekkor hirtelen összeállt benne a kép. Eszébe jutott a nagyapja napbarnított teste, ugyanazok az előregörnyedt, megfeszülő vállak, a vállak közé beszorult nyak, ahogy a takarmányt tolta reggelente a nyúlketrecekhez a talicskájával. „Végig ott volt a szemem előtt! Hogy lehet, hogy eddig nem jutott eszembe?” – gondolta Andrea. A többit már nem volt nehéz kitalálni:

József huszonkét éves koráig bírta Hercegszántón, majd felköltözött Budapestre. A talicskát magával hozta. A fene se gondolta volna tizenkét éves korában, amikor először ment az apjáért a talicskával a kocsmába, hogy ez lesz a vége. Az anyja küldte: „Még megfagy ott az árokparton, fogd a talicskát és menj el érte”.  „Bár fagyott volna meg…” – gondolta legalább százszor a következő tíz évben, amikor az apját esténként hazatolta a kocsmából a talicskával.

Hetedikes korában, a tízórai nagyszünetben hallotta meg először, hogy összesúgnak a háta mögött: „Nézd, ott megy a Talicskás Jocó.” Az összesúgást hangos röhögés követte. Később már nem is igen csináltak titkot a dologból, már az sem zavarta őket, ha meghallja. Mire tizennyolc éves lett, az egész falú Talicskásnak hívta. Már-már meg is barátkozott volna vele, ha meg nem ismerkedik a környéken kiránduló egyetemistákkal. Egy délután az erdőben bóklászott, hogy egy kis gombát szedjen vacsorára, amikor a két lány megállította. Kíváncsian belenéztek a kosarába, és minden gombáról végigkérdezték. A lányok, mit később kiderült, biológushallgatók, vele tartottak gombát szedni. József összeszedte a bátorságát és a kirándulás után meghívta a két lányt egy fröccsre a helyi kocsmába. Már egész jól belemelegedtek a beszélgetésbe, amikor Fecó a szomszéd asztalnál elrikoltotta magát: „Még egy kört a Talicskásnak! Én fizetem.” József először nyakig vörösödött, majd szó nélkül felpattant, és kirohant a kocsmából. Másnap reggel hétkor már a többi feketemunkással ácsorgott a Moszkva téren, és nyolckor már betont kevert egy építkezésen. A munkanap végén odaszól neki a művezető: „Jocókám, kapd már fel a talicskádat, és ugorj el a főnökért ide a sarki kocsmába!” Hát így…

Andrea lesöpörte a faleveleket a sírkőről, és elolvasta a feliratot: - Szeretett fiunk és fivérünk K. József - Élt 24 évet - Nyugodjék békében. „Jaj te bolond…” – gondolta magában Andrea –  „talán elég lett volna lelöknöd a talicskát Gellérthegy oldaláról…Nem vagy már talicskás remélem lenézel valahonnan fentről, és te is látod…”  

A nyaralás

Ágnes másfél évig kuporgatott a Görögországi útra. A tanári fizetéséből még a rezsire és az élelmiszerre is alig futotta, mégis minden héten bedobott egy ötezrest a befőttes üvegbe. Az utazás János halála után jutott először eszébe. A férje halála után nem sok ideje volt bánkódni, éppen érettségire készült az osztálya. Az érettségit követő nyáron pedig önkéntes munkát vállalt, nevelőotthonban élő gyerekeket üdültetett, és várta a következő tanévet. Így a depresszió szinte észrevétlenül lopózott be az életébe.

Ágnes szenvedélyesen szerette a történelmet, különösen az ókori Görögország történelmét. Minden első osztályos választhatott magának egy görög istenalakot, és az évzáró ünnepségen előadták a kiválasztott mítoszokat egy színházi előadás keretében. Nem kis büszkeségére minden végzős osztályában akadt olyan hallgató, aki történésznek vagy régésznek készült. Abban az évben mégis azt vette észre, hogy egyre kevésbé érdekli a tanítás. Minek ezzel az egésszel foglalkozni, ha úgyis mind meghalunk egyszer? Hiszen előbb-utóbb ezek a gyerekek is halottak lesznek… Ekkor fogalmazódott meg benne az utazás gondolata. Talán ha ott lehetne, ha a saját szemével láthatná az Akropoliszt és a knósszoszi labirintust, másképp érezne. Már másnap félretette az első ötezrest és a szabadidejében utazási prospektusokat, útikönyveket kezdett lapozgatni. Az utat gondosan megtervezte. Egy körutazást választott, amelynek során érintik a legfontosabb történelmi helyszíneket.

Az utazás első állomása Athén volt. Az utazás előtti éjszakán szinte semmit nem aludt az izgalomtól. Az Akropolisz azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igen, valóban szép volt és impozáns. És mégis… Ágnes azon kapta magát, hogy ugyanazt az ürességet és fásultságot érzi, mint korábban. Melege volt, izzadt, és haza akart menni. Megette az ízetlen vacsorát a panzióban, és csalódottan feküdt le a szállodai szobájában. Másnap délután indultak busszal Spártába. Az buszon nem működött a légkondicionálás, elviselhetetlen hőség volt, és persze az ablakokat sem lehetett kinyitni. Ágnes egykedvűen ült a buszon, még a régészeti múzeum prospektusát sem vette elő, hogy átnézze. Tudta, vagy inkább érezte, hogy ez a látogatás sem fog örömet okozni neki. Hiába volt a másfél éves kuporgatás és nélkülözés, a készülődés és tervezgetés…

 Amikor a busz végre megállt egy benzinkútnál, Ágnes is kiszállt a többiekkel. A mosdónál kivárta a sorát, bezárkózott a női vécébe és elsírta magát. János temetése óta most sírt először. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei majdnem egy órán keresztül. Amikor kijött a mosdóból hosszasan locsolta az arcát hideg vízzel, hogy a többi utas ne vegye észre, hogy feldagadtak a szemei, majd levette az átnedvesedett pólóját, és belebújt a kedvenc virágos nyári ruhájába. Amikor odaért a parkolóba meglepődve látta, hogy a busz körül csak nyolc-tíz utas lézeng. Az útitársai elújságolták neki, hogy a többiek egy eltűnt nőt keresnek a buszról, ők is hamarosan elindulnak a keresésére, és megkérdezték, hogy velük tart-e. A piros pólós nőt egy órával korábban látták utoljára, majd nyomtalanul eltűnt. Ágnes a kis csoporttal átfésülte a benzinkút mögötti terepet, míg a többi utas kis csoportokban az út túloldalán kereste a nőt. A rendőrség 250 kilométeres körzetben lezárta az utakat és minden autót ellenőriztek. Lassan rájuk sötétedett, így a benzinkutasok által kiosztott zseblámpákkal folytatták a keresést. Közben végig az eltűnt nőről beszélgettek. Vajon miért indult el egyedül a kéthetes útra? Mi történhetett vele? Vajon életben van-e még egyáltalán? Van-e hozzátartozója, akit értesíthetnek? Ágnesnek hirtelen összeszorult a gyomra. „Hiszen én is lehetnék az a nő. Az ember elindul egy nyaralásra, és talán soha többet nem tér vissza” – gondolta. Nem érdekelte már, hogy kimarad Spárta, hogy nem láthatja a régészeti múzeumot, csak megtalálják, csak életben legyen. Még ha nincs is senkije, ha nem is hiányzik senkinek… Erős vágy fogta el, hogy megismerje azt az idegen nőt, akiről addig nem is tudta, hogy létezik. Vágyat érzett, hogy megtudja, hogy mit szeret, és mit gyűlöl, ki a kedvenc írója, és milyenek a barátai. Hogy vágyik-e még valamire az életben, vagy mindenbe belefáradt?

Már több órája zajlott a keresés, amikor egy újabb útitárs csatlakozott a csoportjukhoz. A nő beszélgetés közben megszólalt: „Milyen kár érte, értékes ember lehetett. Tudják, beszélgettünk egy kicsit a buszmegállóban, és elmondta, hogy történelemtanár. Erre az útra is azért vállalkozott egyedül, hogy érdekesebb órát tudjon tartani a gyerekeknek…” „De hiszen az én vagyok! – szólalt meg ekkor döbbenten Ágnes. „Nem hiszem, kedvesem, az egy testesebb nő volt piros pólóban!”. Hiszen a vécében átöltöztem jutott ekkor hirtelen eszébe Ágnesnek…

Az utazás még 10 napig tartott. A reggelik mindig kedélyesen teltek, az útitársak reggelenként mosolyogva megkérték, hogy ugyan mutassa már meg, milyen váltóruhát hozott aznapra magával. Ágnes pedig azon kapta magát, hogy valami észrevétlenül megváltozott benne. Már nem érezte magát fásultnak, üresnek. Minden nap egy újabb kalandnak tűnt, egy újabb lehetőségnek, hogy azt az idegen nőt megismerje.  Hogy megtudja, hogy mit szeret, és mit gyűlöl, ki a kedvenc írója, és milyenek a barátai. Hogy vágyik-e még valamire az életben, vagy mindenbe belefáradt?

Nézdmegbaszdmeg

- Nézdmegbaszdmeg hogy hova lépsz te hülye picsa!

- Jaj, nem haragudjon, nem vettem észre!

- Mé!? Nem látszok eléggé, vagy miafaszvan?!

- Na idefigyelj! Ne baszdmegelj itt nekem! Már bocsánatot kértem!

- Fain kis csaj vagy, komázlak. Akarsz randizni velem?

- Kösz nem.

- Mé!?

Zölddió

Ott kell lennie a spájzban, talán a lekvárok és az almabefőttek között…

Saci nem sokat törődött a háztartással az utóbbi években, de a spájzot, rendben tartotta. Nem volt persze csipkeszegély rajzszögezve a polcok szélére, mint a szomszédasszonyánál –  a felesleges dolgokat utálta – de a polcokat évente egyszer alaposan lesikálta, a poros üvegeket leöblítette, és mindent a megszokott helyére pakolt vissza.

A felső polcra kerültek a száraztészták, a bab, a lencse, néhány üveg pesto, és a ritkábban használt fűszerek. A középső polcra a teák, a gyakrabban használt fűszerek, egy doboz kávé, néhány kiló cukor, liszt, két kiló hosszúszemű basamati rizs, egy kiló saját készítésű prézli, olivaolaj, ecet. Az alsó polcon sorakoztak a lekvárok, a befőttek.

A zölddiót mintha ott látta volna még az utolsó nagytakarításkor, de most már másodszorra pakolt át mindent, és sehol sem találta. Évekig rakosgatta a polcon ide-oda, valami különleges alkalomra várt, hogy felbontsa. Aznap reggel viszont azzal az érzéssel ébredt, hogy miért is ne bonthatná fel bármikor, akár éppen ma?

 A zölddiót még Thassos szigetén vették az utolsó közös nyaraláson. Az első estéjükön, a vacsora után kínálta meg őket a panzió tulajdonosa. Annyira izlett nekik, hogy minden este zölddióval fejezték be a napot. Az utolsó tökéletes nyaruk volt, bár ezt akkor még nem tudták. Veszekedtek, mint mindig. Hogy minek három fürdőruhát levinni a partra és minek megvenni a hétcsillagos Metaxát, amikor a háromcsillagosnak ugyanolyan az íze…

Három héttel a nyaralás után Géza rosszul lett. Elkezdődtek a hajnali sorbanállások vérvételre, a többórás várakozások kórházi folyosókon, és a zölddióról megfeledkeztek. Géza egy évvel később halt meg.

Meg kell lennie valahol, gondolta Saci, és nekilátott, hogy harmadszor is átrámolja a legalsó polcot. Hirtelen megakadt a tekintete a szürke, poros üvegen a hátsó sorban. De hiszen végig ott volt!

Este megfürdik, hajat mos, megvacsorázik, és talán felbontja. És utána? Mi lesz, ha elfogy? Még ácsorgott egy kicsit a spájzban, majd a zölddiót egy határozott mozdulattal visszatette az alsó polcra, és becsukta az ajtót.

És megint

Mi marad meg egy gyerek emlékéből három év elteltével? Az álmaimban leggyakrabban az ölemben viszlek… Két karoddal  belémcsimpaszkodsz, a fejedet a nyakamba fúrod, két lábaddal átkulcsolod a derekamat. Tényleg ennyit cipeltelek volna? Igen tényleg. De amikor így az ölemben vittelek, soha nem gondoltam arra, hogy ez az egy mozdulat lesz a legfontosabb. Mintha belesűrűsödne minden. Két ember kapcsolatának az esszenciája. Már nem is tudom, hogy én viszlek-e téged, vagy te viszel engem, ahogy így együtt menetelünk az álmaimban szorosan összekapaszkodva. Igen, talán erről szólnak az álmok. Vigyél el innen bárhová, akárhová… Most, hogy már kitörtél a gravitáció fogságából, biztos elbírsz …