A Talicskás Jocó

Vajon mitől ilyen furcsa ennek a férfinak a testtartása? –  gondolta Andrea, miután Józsefet kikísérte a rendelő ajtajához. Az előregörnyedt ugyanakkor megfeszülő vállak, a két váll közé beszorult nyak és fej, az enyhén gömbölyödő hát emlékeztették valamire, de sehogy sem tudott rájönni, hogy mi az. József már hónapok óta járt hozzá a súlyos depressziója miatt, de szinte semmit nem haladtak a kezeléssel. Sokat mesélt a gyerekkoráról, a szegénységről, az iszákos apjáról, és az apa iszákossága miatt szenvedő anyjáról, Andrea mégis azt érezte, hogy van valami fontos, amiről beszélniük kellene, de József nem hozza szóba. Mintha szégyenkezne valami miatt… Most is próbálta bátorítani, de hiába. Ismét eluralkodott rajta a fáradtság és tehetetlenség érzése, mint József terápiás ülései után általában, és megint elgondolkodott azon, hogy vajon átsiklik-e valami felett a figyelme. József még két hónapig járt kitartóan a pszichoterápiás ülésekre, majd elmaradt a kezelésekről. Andrea bűntudattal, ugyanakkor megkönnyebbüléssel vette tudomásul a férfi eltűnését.

K. József fél évvel később jutott ismét eszébe.  A reggeli kávéja mellett épp a híreket böngészte az Interneten, amikor megakadt a szeme a szalagcímen: Öngyilkosság talicskával: K. József, hercegszántói lakós a talicskájában fekve vetette le magát a Gellérthegy tetejéről… És ekkor hirtelen összeállt benne a kép. Eszébe jutott a nagyapja napbarnított teste, ugyanazok az előregörnyedt, megfeszülő vállak, a vállak közé beszorult nyak, ahogy a takarmányt tolta reggelente a nyúlketrecekhez a talicskájával. „Végig ott volt a szemem előtt! Hogy lehet, hogy eddig nem jutott eszembe?” – gondolta Andrea. A többit már nem volt nehéz kitalálni:

József huszonkét éves koráig bírta Hercegszántón, majd felköltözött Budapestre. A talicskát magával hozta. A fene se gondolta volna tizenkét éves korában, amikor először ment az apjáért a talicskával a kocsmába, hogy ez lesz a vége. Az anyja küldte: „Még megfagy ott az árokparton, fogd a talicskát és menj el érte”.  „Bár fagyott volna meg…” – gondolta legalább százszor a következő tíz évben, amikor az apját esténként hazatolta a kocsmából a talicskával.

Hetedikes korában, a tízórai nagyszünetben hallotta meg először, hogy összesúgnak a háta mögött: „Nézd, ott megy a Talicskás Jocó.” Az összesúgást hangos röhögés követte. Később már nem is igen csináltak titkot a dologból, már az sem zavarta őket, ha meghallja. Mire tizennyolc éves lett, az egész falú Talicskásnak hívta. Már-már meg is barátkozott volna vele, ha meg nem ismerkedik a környéken kiránduló egyetemistákkal. Egy délután az erdőben bóklászott, hogy egy kis gombát szedjen vacsorára, amikor a két lány megállította. Kíváncsian belenéztek a kosarába, és minden gombáról végigkérdezték. A lányok, mit később kiderült, biológushallgatók, vele tartottak gombát szedni. József összeszedte a bátorságát és a kirándulás után meghívta a két lányt egy fröccsre a helyi kocsmába. Már egész jól belemelegedtek a beszélgetésbe, amikor Fecó a szomszéd asztalnál elrikoltotta magát: „Még egy kört a Talicskásnak! Én fizetem.” József először nyakig vörösödött, majd szó nélkül felpattant, és kirohant a kocsmából. Másnap reggel hétkor már a többi feketemunkással ácsorgott a Moszkva téren, és nyolckor már betont kevert egy építkezésen. A munkanap végén odaszól neki a művezető: „Jocókám, kapd már fel a talicskádat, és ugorj el a főnökért ide a sarki kocsmába!” Hát így…

Andrea lesöpörte a faleveleket a sírkőről, és elolvasta a feliratot: - Szeretett fiunk és fivérünk K. József - Élt 24 évet - Nyugodjék békében. „Jaj te bolond…” – gondolta magában Andrea –  „talán elég lett volna lelöknöd a talicskát Gellérthegy oldaláról…Nem vagy már talicskás remélem lenézel valahonnan fentről, és te is látod…”