Két év

Két év. Sok vagy kevés? Ha az erőfeszítésekre gondolok, hogy feldolgozzam az elvesztésedet, a hiányodat, ha az átalvatlan éjszakák hosszú sora jut eszembe, végtelenül hosszúnak tűnik ez az idő. Ha magam elé képzellek, és olyan éles a képed, hogy szinte megérinthetnélek, vagy az álmomban beszélsz hozzám, és a nyakamba csimpaszkodsz, olyan mintha nem telt volna el öt perc sem.

Lassan megtanulok nélküled élni, egyedül tölteni a délutánokat, a reggeleket, magamba fojtani a neked szánt szavakat, érintéseket. Lassan megtanul védekezni a testem. Ha veled álmodok és reggel felébredek, már nem lepődök meg azon, hogy nem vagy ott mellettem. Csak arra nem találom a választ, hogy vajon érdemes-e? Néha elképzellek hétévesen, tízévesen, húszévesen. Nem lenne szabad. Hiszen te már mindig ötéves maradsz. Nem marad más, csak néhány kimerevített pillanat.

Eltelt két év. Mit írhatnék erről? Mindig velem vagy és mindig velem is leszel. 

Láncreakció

A BKV jegypénztáránál állok sorba. Az előttem álló idős hölgy már 10 perce beszélget a jegypénztárossal. Mögöttem a sor a Moszkva tér közepéig kígyózik. Már a második ötvenkilences villamos ment el, pedig már az elsővel is épphogy csak odaértem volna. Tisztára mint Egyiptomban – jut eszembe. Mindjárt megkínálja teával is, ahogy a bazárban szokták az árusok a vevőiket. Egyiptomban szerettem ezt a szokást. Itt Budapesten pedig az apám, akit elkísértem az optikushoz, egy pillanatra megfeledkezett magáról, mintha csak Egyiptomban lenne, odahúzott két széket a pulthoz magának és az eladónak, és megpróbált kedélyesen elbeszélgetni vele. Az optikus persze nem értette, hogy mi van. Csak nézett elkerekedett szemekkel.

Ezt viszont most nem élvezem. Egyrészt az idős hölgy szakadatlanul panaszkodik, ahelyett hogy kedélyesen viccelődne. Másrészt el fogok késni. Ha elkések, később indulok vissza. Ha később indulok vissza, nem ebédelek. Ha nem ebédelek, éhes leszek és ideges, és nem figyelek majd a betegekre. Ha nem figyelek a betegekre, estére elégedetlen leszek magammal, és rosszkedvű leszek. Ha rosszkedvű leszek, holnap majd én is csak panaszkodok a jegypénztárnál, ahelyett, hogy jegyet vásárolnék. A sorban mögöttem állók majd idegesek lesznek. Hazamennek, és üvöltözni fognak a feleségükkel és a gyerekeikkel. Hiába, nem vagyunk Egyiptomban.

Így vagy úgy

-         Talán szerettél volna üstökösként átsuhanni az égen és beleveszni a sötét végtelenbe? Vagy fenségesen uralkodni a tájon, mint egy hóval fedett hegyorom? És ha csak egy rozsdás szög vagy a korhadó deszkában? Vagy egy széttaposott csikk az árokparton? Ha kiderül, hogy már soha nem leszel üstökös, sem hegyorom?

-         Talán egyszer fontos voltam. Talán egy vastag gerendát tartottam, amelyre az egész ház támaszkodott. Talán én voltam az utolsó slukk, amelyet a harctéren egy katona elszívott, mielőtt elindult volna meghalni a szeretteiért.

-         Talán igen. De az is lehet, hogy csak a budiajtóba voltál beleverve kampónak, vagy egy részegember a kocsmából hazafelé tartva az árokparton eldobott.

-         Talán az az ajtóba vert szög sokat látott. Talán abban a budiban vesztette el a szüzességét egy ifjú hajadon. Talán ott kötötte fel magát egy délceg herceg egy hosszú éjszaka után, miután mindent elkártyázott és az utolsó cigarettája csikkjét még eldobta az árokparton.

-         Talán igen. De lehet, hogy csak szarni jártak abba a budiba. Talán már keserű volt a részeg paraszt szája a sok nikotintól, mielőtt az árokparton undorodva eldobott.

-         Talán igazad van. Talán csak egy ócska szög vagy egy eltaposott csikk vagyok. Akkor majd minden erőmmel a korhadó deszkába kapaszkodok. Vagy megtanulok mámorral gondolni az ajkakra, amelyeknek a nedvessége még mindig átjárja a füstszűrőmet. Így vagy úgy, nincs más választásom.