Isten tervez, Kata végez

Kata barátnőm mindig teljes erőbedobással csinált mindent, aminek csak nekilátott. Amikor megismerkedtünk pultos volt egy kocsmában. Persze nem akármilyen pultos. Saját vendégköre volt, akik csak azért tértek be a sörözőbe, hogy a pult mellett ülve egy pár szót válthassanak vele. Megfordultak nála egyszerű hétköznapi emberek, neves képzőművészek és színészek, üzletemberek, arab pénzváltók, és jugoszláv gengszterek egyaránt.

Amikor a kocsmából kezdett kiöregedni, Kata váltott. Elkezdett a természetgyógyászattal foglalkozni. Megtanulta minden gyógynövény nevét latinul, elvégzett egy kétéves OKJ-s tanfolyamot, és még egy aszpirint sem lehetett előtte úgy bevenni, hogy ne kísért volna a rosszalló tekintete. A természetgyógyászatban akkor csalódott, amikor egy neves természetgyógyász tizenötezer forintot kért tőle a tízperces vizitért, amelynek a végén két üveg lejárt szavatossági idejű Ligetszépe cseppet nyomott a kezébe.

A jógás korszak nem sokáig tartott Kata életében. A teste rugalmasabbá vált ugyan tőle, de az áhitott megvilágosodás elkerülte, így Kata csakhamar felhagyott vele.

A református hittel a depresszió kapujában találkozott. Nem sokkal azelőtt vesztette el az anyját, az állását, a párkapcsolatát. A Hunyadi téri piac újságárusának védőszárnyai alatt ellátogatott a református templomba, és nem sokkal később, ledobva magáról világi gönceit, eljegyezte magát Jézussal és diakonissza lett. Rendszeresen látogatta a templomot, lelkesen ápolta a szegényeket, az öregeket és betegeket. A református egyház felsőbbrendűségébe vetett hite több évig nem hagyott alá. Hogy mi okozhatta a változást? Az, hogy díszesebb templomokra vágyott, és a szűzanya hangsúlyosabb jelenlétére, mint ahogyan ő mondja? Vagy talán egy újabb csalódás?  Mindenesetre Kata megtérése a katolikus hitre időben egybeesett azzal az időszakkal, amikor a gyülekezet vezetője bejelentette neki, hogy nincsen már pénz a betegek otthoni ápolására, a templomba viszont új freskót készíttetett.

Kata barátnőm beteg. Daganatot találtak a mellében. A beteg szerepében persze ugyanolyan elszánt, mint amilyen mindig is volt. Elmélázva gondolkozik azon, hogy miért mérte rá Isten a betegséget, mi a szándéka vele. Bejelentkezett a műtétre, de persze a papot is kinézte már a temetésére, arra az esetre, ha a műtét mégsem sikerülne. A minap ellátogatott a kiválasztott paphoz, hogy megkérdezze, vállalná-e a temetését. A meglepett pap egy pillanatig hallgatott, majd elmosolyodva megkérdezte: „Mit is mondjak magának erre, mondjam azt, hogy szívesen?” Majd miután megbeszélték a temetés részleteit, a pap kedvesen utána szólt: „Akkor hamarosan találkozunk kedvesem. Vagy itt a misén, vagy majd ott a temetésen.” Nagyon megörültem, amikor Kata elmesélte ezt a történetet. A pap szimpatikus. Kata remélhetőleg nem fog csalódni benne.

Idill

-         Van egy kis zséd?

-         Mennyi kéne?

-         Öt rugó.

-         Hagyjál lógva.

-         Esküszöm nem pörgetem el a gépen, csak egy kis brokkolira kell.

-         Hogy aztán teljesen betépve verd a nyálad itt nekem!

-         Ha már zsét nem adsz, legalább csókoljál meg, bazeg!

Sci-fi, azaz hogyan tanultam meg újra szeretni a testem

Egy késő őszi napon történt. A testét akkor már hónapok óta folyamatosan figyelte. Azóta a júliusi szerda óta, amikor kézhez kapta a citológiai eredményt. Erika szerette a testét.  Rendszeresen táncolt, sportolt, figyelt a teste apró rezdüléseire, tudta, hogy mikor mi tesz jót neki, és általában azt is megérezte, ha baj van. A daganatot is hamar észrevette. Egy egészen apró változás volt, egy kicsit telítettebb érzés a hasa egy bizonyos pontján. Az orvosok eleinte persze hipochonderként kezelték, és csak protekcióval sikerült elintéznie a CT-t, amivel azután kimutatták a daganatot. Nagyon megrázta lelkileg a betegség. A legnehezebb azonban mégsem az volt, hogy szembe kell néznie a műtéttel és kemoterápiával járó nehézségekkel, vagy akár az esetleges halálával, hanem az hogy a teste hirtelen az ellenségévé változott. Még ha szeretett és kedves ellenséggé is, de mégiscsak ellenséggé. Azon a délutánon nem volt munkája. A kanapén hevert és befelé figyelt. A figyelmével éppen a hasfalát próbálta letapogatni, hogy érez-e valami változást, amikor hirtelen rádöbbent: „Hiszen ezek ott élnek!” Érzékelte a belsejében zajló élénk mozgást, azt hogy „valakik” éppen izgatottan szaladgálnak, míg „mások” halkan diskurálva heverésznek, alszanak vagy a szaporodás bonyolult műveletével vannak elfoglalva. „Én teljesen megőrültem” – gondolta magában, majd felpattant, mintha egy rossz álmot próbálna lerázni magáról.  Erről persze nem beszélt senkinek, tudta, hogy bolondnak néznék, vagy azt gondolnák, a betegség okozta sokk teljesen elvette az eszét.

Néhány nappal később az Internetet böngészte. Az egész világot annak a NASA-nál dolgozó matematikusnak a könyve tartotta már hetek óta lázban, aki az erőszakos halála előtt pár nappal, a titkotartási kötelezettségét megszegve, megjelentetett egy könyvet a munkájáról. A tudós ekkor már húsz éve egy műhold által észlelt rádióadás dekódolásán dolgozott. A könyvben a kutatásai eredményeit közölte. A dekódolt üzenet arról szólt, hogy egy másik létforma földre való betelepedése van folyamatban. Az föld felé utazó „lények” éppen a hamarosan esedékes megérkezésükről értesítették az általuk előreküldött felderítőket. Eleinte persze mindenki egy megtébolyodott elmebeteg lázas víziójának tartotta a könyvet, a tudós azonban néhány nappal később eltűnt. A holttestét egy erdőben kiránduló fiatal pár kutyája ásta ki a földből, és mivel a férfi a gyilkossági csoportnál dolgozó nyomozó volt, azonnal a törvényszéki boncterembe vitette. Az állambiztonsági hatóságok talán ezért nem tudták idejében eltüntetni a holttestet. Rengeteg cikk jelent meg az ügyről mind a nyomtatott sajtóban, mind az Interneten. Sokan nemzetközi színtű összeesküvésre gyanakodtak. A szkeptikusabb újságírók azzal érveltek, hogy az idegen lények végül is nincsenek sehol, így hasztalan tovább rágódni a történteken. Erika sorban olvasta a cikkeket, és egyre biztosabban érezte: „De hiszen ezek már itt vannak! Itt vannak a testemben!” A felismerés rettenetes volt. Úgy érezte, ezernyi apró vámpír szívja el a belein keresztül a vérét, és habzsolja a sejtjeit. A következő napokban rémülten figyelte, hogy hogyan veszíti el az uralmát a saját teste felett, és hogyan veszik át fokozatosan felette az irányítást „azok”. „Nincs tovább, ez már nem én vagyok” – döbbent rá ekkor. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában milyen sokat fantáziált arról, hogy mi lenne, ha ő nem ő lenne, hanem mondjuk valaki más. Mindig elakadt ezen a ponton. Vagyis, ha „én” „nem énné” változok, akkor azért „én” maradok-e mégis valamennyire?  És vajon tényleg érdemes-e „nem énné” válni, még ha a „nem én” jóval szebb, okosabb erősebb is, mint „énnek maradni” Teljes nyugalom járta át. Rájött, hogy talán egész életében erre a gyermekkori kérdésre kereste a választ.

Az orvosok, Erika gyerekei és barátai döbbenten vették tudomásul, hogy Erika mind a műtétet, mind a kemoterápiát elutasítja. Legalább ötven százalékot jósoltak neki a túlélésre, így mindenki számára érthetetlennek tűnt Erika elzárkózása. Erika nyugalma azonban végül meggyőzte őket. Megadták magukat az akaratának.

A temetésen sokan felszólaltak. Méltatták Erikát a bátorságáért, amellyel a saját halálával szembenézett. A pap a szilárd hit bizonyítékának tekintette, míg a gyermekei az irántuk érzett szeretetének. „Azok” persze csak nevettek az egészen: „Sebaj, majd hamarosan ti is megértitek.”