Vajon mitől ilyen furcsa ennek a férfinak a testtartása?
– gondolta Andrea, miután Józsefet
kikísérte a rendelő ajtajához. Az előregörnyedt ugyanakkor megfeszülő vállak, a
két váll közé beszorult nyak és fej, az enyhén gömbölyödő hát emlékeztették
valamire, de sehogy sem tudott rájönni, hogy mi az. József már hónapok óta járt
hozzá a súlyos depressziója miatt, de szinte semmit nem haladtak a kezeléssel.
Sokat mesélt a gyerekkoráról, a szegénységről, az iszákos apjáról, és az apa
iszákossága miatt szenvedő anyjáról, Andrea mégis azt érezte, hogy van valami
fontos, amiről beszélniük kellene, de József nem hozza szóba. Mintha
szégyenkezne valami miatt… Most is próbálta bátorítani, de hiába. Ismét
eluralkodott rajta a fáradtság és tehetetlenség érzése, mint József terápiás
ülései után általában, és megint elgondolkodott azon, hogy vajon átsiklik-e
valami felett a figyelme. József még két hónapig járt kitartóan a
pszichoterápiás ülésekre, majd elmaradt a kezelésekről. Andrea bűntudattal,
ugyanakkor megkönnyebbüléssel vette tudomásul a férfi eltűnését.
K. József fél évvel később jutott ismét eszébe. A reggeli kávéja mellett épp a híreket
böngészte az Interneten, amikor megakadt a szeme a szalagcímen: Öngyilkosság
talicskával: K. József, hercegszántói lakós a talicskájában fekve vetette le
magát a Gellérthegy tetejéről… És ekkor hirtelen összeállt benne a kép. Eszébe
jutott a nagyapja napbarnított teste, ugyanazok az előregörnyedt, megfeszülő
vállak, a vállak közé beszorult nyak, ahogy a takarmányt tolta reggelente a
nyúlketrecekhez a talicskájával. „Végig ott volt a szemem előtt! Hogy lehet, hogy
eddig nem jutott eszembe?” – gondolta Andrea. A többit már nem volt nehéz
kitalálni:
József huszonkét éves koráig bírta Hercegszántón, majd felköltözött
Budapestre. A talicskát magával hozta. A fene se gondolta volna tizenkét éves
korában, amikor először ment az apjáért a talicskával a kocsmába, hogy ez lesz
a vége. Az anyja küldte: „Még megfagy ott az árokparton, fogd a talicskát és
menj el érte”. „Bár fagyott volna meg…”
– gondolta legalább százszor a következő tíz évben, amikor az apját esténként
hazatolta a kocsmából a talicskával.
Hetedikes korában, a tízórai nagyszünetben hallotta meg
először, hogy összesúgnak a háta mögött: „Nézd, ott megy a Talicskás Jocó.” Az
összesúgást hangos röhögés követte. Később már nem is igen csináltak titkot a
dologból, már az sem zavarta őket, ha meghallja. Mire tizennyolc éves lett, az
egész falú Talicskásnak hívta. Már-már meg is barátkozott volna vele, ha meg
nem ismerkedik a környéken kiránduló egyetemistákkal. Egy délután az erdőben
bóklászott, hogy egy kis gombát szedjen vacsorára, amikor a két lány
megállította. Kíváncsian belenéztek a kosarába, és minden gombáról
végigkérdezték. A lányok, mit később kiderült, biológushallgatók, vele
tartottak gombát szedni. József összeszedte a bátorságát és a kirándulás után
meghívta a két lányt egy fröccsre a helyi kocsmába. Már egész jól belemelegedtek
a beszélgetésbe, amikor Fecó a szomszéd asztalnál elrikoltotta magát: „Még egy
kört a Talicskásnak! Én fizetem.” József először nyakig vörösödött, majd szó
nélkül felpattant, és kirohant a kocsmából. Másnap reggel hétkor már a többi
feketemunkással ácsorgott a Moszkva téren, és nyolckor már betont kevert egy
építkezésen. A munkanap végén odaszól neki a művezető: „Jocókám, kapd már fel a
talicskádat, és ugorj el a főnökért ide a sarki kocsmába!” Hát így…
Andrea lesöpörte a faleveleket a sírkőről, és elolvasta a
feliratot: - Szeretett fiunk és fivérünk
K. József - Élt 24 évet - Nyugodjék békében. „Jaj te bolond…” – gondolta
magában Andrea – „talán elég lett volna
lelöknöd a talicskát Gellérthegy oldaláról…Nem vagy már talicskás remélem lenézel
valahonnan fentről, és te is látod…”
