Mitől lesz az ember olyan
amilyen? Lehet, hogy egy láthatatlan kéz megrázza a kaleidoszkópot, és abban a
tulajdonságok, események, hajlamok, adottságok egy véletlenszerű ábrába
rendeződnek össze? Vagy megvan minden kis gyöngynek a már kialakított medre, és
ha megrázzuk a kaleidoszkópot, minden apró részlet az előre meghatározott
helyére kerül? Akár így, akár úgy egy dolog biztos. Mindenkinek a
kaleidoszkópjában van egy-két nagyobb, élénkebb színű gyöngyszem, amely a
rázogatás után kialakuló képet meghatározza.
Tegnapelőtt fejbe lőttek egy
tálibokról blogoló 14 éves pakisztáni lányt. A fegyveres férfiak az
iskolabuszon lőttek a fiatal lányra, két másik embert is megsebesítve. A lány
szerencsére túl van az életveszélyen. A lányról szóló hírek már le is kerültek az
Internetes portálokról. Persze értem. A régi hírek átadják a helyüket az
újabbaknak. De vajon hogy alakul Malala sorsa? Kiengedik a kórházból, és mehet
haza a családjához, és mindennap attól rettegnek majd, hogy mikor ismétlődik
meg újra a tragédia? Az egész család Amerikába emigrál, és testőrök felügyelete
mellett töltik a napjaikat? Vagy talán Malala nyilvánosan bocsánatot kér,
megtagadva a vágyait, érzéseit, és a még ki sem alakult egyéniségét? Talán ez a
legfájóbb. Mert lehet találni új barátokat, új célokat, vagy akár új országot
is, de ha elveszik az a színes gyöngy, amely a kaleidoszkóp képét meghatározza,
mi marad még? A kaleidoszkóp képe megsemmisül, mielőtt még kialakulhatott
volna.
Miközben Malala sorsán merengek,
sok-sok kép elevenedik fel a múltamból. Persze rám nem támadtak fegyveres
tálibok, mint az ártatlan, angyali tekintetű kislányra. Mégis, nagyon értem,
nagyon érzem a sorsát.
Talán 13 éves lehettem akkor, a
nagybátyám családjával éltem Alexandriában. A rokonok nem voltak otthon, így a szobámban tanulva vártam őket. A ház portása már egy órája hangosan
kiabált a lépcsőházban, úgyhogy elég nehezen tudtam a leckeírásra koncentrálni.
Körülbelül egy órája tanulhattam, amikor idegesen megjelent a nagybátyám. Kiderült,
hogy az egész család elment vendégségbe, és egy taxit küldtek értem, hogy
utánuk mehessek. Hogy miért nem mentem ki a kiabálásra? Mert a portás
folyamatosan azt üvöltötte, hogy bint el
Moneim, vagyis Moneim lánya, nem pedig a nevemet. Én addig azt hittem, hogy van
saját nevem. Fel sem merült bennem, hogy azt szégyelletes lenne hangosan kiejteni. Így hát nem is hallgattam másra.
Tíz évvel később az egyiptomi
férjem családjával teázgattam a szalonjukban. Az apósom hirtelen felkapta az
asztalról a légycsapót, és egy jól irányzott ütéssel szétlapított, egy legyet a
combomon. Máig emlékszem a megalázottságra, a szégyenre, amely a
farmernadrágomon szétkenődött légytetem láttán fogott el. Tudom, ezek Malala
sorsához képest ártatlan történetek. Az én életemben mégis mind a kettő
meghatározó volt. Legalább 15 évet az életemből lázadással töltöttem.
Hogy miért lázadtam, miért küzdöttem? Hogy megmaradjon a nevem. Hogy a nevemmel
együtt ne daráljon be, ne semmisítsen meg a vallási fanatizmus, a képmutatás gépezete. Minden jót kívánok neked Malala!
Remélem sikerül megtartanod a nevedet!
