Mindig vonzódtam a háborús filmekhez. Hogy miért? Talán,
mert a rendkívüli körülmények között megélt rendkívüli események felülírják a
hétköznapi valóságot. Talán, mert a mindennapos kínjaink eltörpülnek, és más
megvilágításba kerülnek. A veszteségeink elviselhetőbbé válnak, ha egész
nemzetek osztoznak bennük. Talán, mert azt éljük meg ilyenkor, hogy nem egyéni
átok sújt minket. A háború hősöket és sorstársakat teremt. Nem mintha arra
vágynék, hogy háború legyen. Hanna történetét mégis szeretném elmesélni, mert
különösen közel áll a szívemhez:
Hanna akkor még csak ötéves volt. Amikor egyre nyugtalanítóbb
hírek érkeztek a koncentrációs táborokról, Hanna szülei hosszas vívódást követően
úgy döntöttek, hogy minden összekuporgatott fillérjüket összeszedve megkérnek
egy keresztény házaspárt vidéken, hogy Hannát vegyék magukhoz, mintha a saját
gyermekük lenne. Az előkészületek hetekig tartottak. Új identitást teremtettek
a gyermeküknek. Hanna új papírokat, új nevet, új családot kapott. Éjszaka számtalanszor
felrázták álmából, és felelnie kellett a kérdésekre: Hogy hívnak? Ki az apád?
Mi a munkája? Az édesanyádat hogy hívják? Hol születtél és mikor? Kik a
testvéreid?
Egy napon vonatra ültették. A kupéban, ahová a helyjegy
szólt, már bent ült két SS tiszt. Vajon hogy élte túl Hanna anyja azt a három
napot, amíg Hanna szerencsés megérkezéséről hírt nem kapott?
Hanna és a családja története mélyen megrendített. Mert szembe
mertek nézni a saját halálukkal, és eszerint cselekedtek. Mert szerették a gyereküket,
és meg tudták tenni azt, ami a számukra a legfájdalmasabb volt. Mert tudták, ha élni
akarunk, kockáztatnunk kell.
